Viola Szandra: Szexualitásom története

Megörültem, amikor a hírekben bemondták, hogy viharjelzést és másodfokú riasztást adtak ki az ország egész területére, mert attól kezdve valami meghittség költözött az otthonunkba. Eddig parttalan kényelemben szédelegtünk, most pedig behúzódtunk a szoba sarkába, felhoztunk a kamrából egy szál kolbászt, és azt számolgattuk, hány napra elég élelem van a házban, arra az esetre, ha nem tudnánk kimenni a boltig, vagy ha néhány napra leállna a közlekedés.

Eddig csak valami törtfehér félelem volt, ami lebegett a távolban a köddel együtt, s most végre kikristályosodott, mint az ablakokban a hóvirág. Sötét, melegvérű, bordó iszonyat parázslott a szobában, együtt kortyolgattuk a fűszeres borral… És olyan jó volt félni, ettől az ismeretlen, nagy vihartól és a hidegtől, mert ilyenkor papa gesztenyét sütött a sparhelten, s mert a sziszegő, gőzölgő barna fejekkel együtt felizzott bennünk a melegség és az összetartozás is, megláttam a szemekben a gondoskodást. Különben a gesztenye nem is gesztenyebarna, inkább feketébe hajló, akár Mihály haja. Forró, gőzölgő, fényes, jó illatú és egyre sötétebb lesz, ezt az egyetlen meleg és kellemesnek mondható árnyalatát ismerem a feketének, a sparhelten sült gyászszín gesztenyéét.

Puha sötétség költözött a szobába is, otthonos, bágyasztó homály. Egyre modernizálódó kis falunkban a luxus és a kényelem elnyújtotta, elodázta érzelmeinket, eddig hús-vér érzések nélkül lebegtünk szinte kísértetekként a túl könnyű életben, de most az embert próbáló időjárás visszahozta az ősi ösztönöket, végre lehetett harcolni szeretteinkért, védelmezni őket, óvni és gondoskodni.

Bámultam ki az ablakon túli, élő festménybe. Mint egy hatalmas, koszos nejlonzsák a levegő körülöttünk, fújja a szél, láthatatlan, de mégis érezni, hogy hullámzik. Néztem, ahogy az alkonyat játszik az ég szivárványhártyáján. Mihály egyszer azt mondta, hogy nagyon szereti a fákat. És én féltékeny lettem a fákra is. Lehet, hogy azok fává változott nimfák, mind szomorú menyasszonyok…

Épp ezen tűnődtem, amikor megérkezett Mihály, pont jókor, a vihar előtt jött András-napot köszönteni. Gyümölcsfaágat hozott a kezében, rögtön vázába tettem.

Tincseim szolidan összefontam, hátrafésültem, hoztam-vittem az edényeket, töltöttem neki vizet és bort, hajladoztam, mint kint a fák a szélben. „Vele más. De mitől más és mihez képest?” Kezdtem érezni, hogy merevek és nehezek lesznek a tagjaim. Talán az álmosság, talán én is kezdek már fává változni. Féltem, hogy Mihály felhasogat és bedob tűzifának a kályhába. Megnyálaztam a tenyerem, tölcsért formáltam a kezemből, majd az asztal alatt óvatosan belecsúsztattam Mihály három ujját. Süti arcunk a szégyen. Gyorsan elkapom a kezem és kiviszem a konyhába a szennyes edényeket. Nagymama mintha semmit nem venne észre a különös izgalmamból, a sarokban kötöget. A lámpa árnyékpulóvert horgol körénk. Legalább az árnyékaink a falon, azok összeérnek.

Mihály nem marad sokáig, ő is aggódik a közelgő vihar miatt. Ahogy kinyitja az ajtót, hóillat szökik be, ez a legtisztább és üdébb illat, amit el tudok képzelni, még nem esik ugyan a hó, de bármelyik pillanatban elkezdhet szállingózni. A havazásnak nincs kezdete és vége, a pillanatpelyhek észrevétlen esnek le, könnyeden, nem lehet még érezni sem, ahogy a bőrre szállva elolvadnak. Aztán egyre sűrűbben, valóságosabban történik az egész, míg egyszer csak az emberek azt nem mondják: „nicsak, megint havazik”.

Mihály még mosolyogva visszaszól: „A barackfaág, meglásd kivirágzik karácsonyra!” – és láttam a szeméből, hogy igazat beszél.

Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!