"A kislányomnak csak fájtak a lábai - napok múlva már halott volt"

"»Larissa még mindig velünk van, de nem fogja túlélni« – mondta az orvos szelíden. 2024 augusztusa volt. A férjemmel, Dave-vel egy New York-i kórház várótermében voltunk – az orvos a 10 éves lányunkról beszélt. A földre vetettem magam, és a doktornő bokájába kapaszkodva könyörögtem neki egy második véleményért. De szeretett lányunk néhány órával később meghalt" - így emlékezett vissza a szívszaggató órákra Marie Fellows, akinek az élete egyetlen pillanat alatt összeomlott.

A család éppen nyaralt, amikor Larissa rosszullétre kezdett panaszkodni. Fájt a feje és hányingere volt. Felkerestek egy orvost, de szerinte a 10 éves lány problémája hormonális eredetű, esetleg megártott neki a hőség. 

"Ezután New Yorkba repültünk egy tíznapos karibi hajóútra a barátainkkal. Fogalmunk sem volt, hogy legközelebb, amikor New Yorkot látjuk, iszonyúan félni fogunk."

Az út jól sikert, jól érezte magát a család, amíg az utolsó nap Larissa arra nem kezdett panaszkodni, hogy nagyon fájnak a lábai. Az édesapjának, Dave-nek ölben kellett visszavinnie a hajóra, mert képtelen volt járni. Éjszaka arra ébredtek, hogy Larissa teli torokból üvölti: "kacsa vagy, kacsa vagy", majd a Peppa malac betétdalát kezdte el énekelni. Megpróbált járni, de olyan volt, mintha részeg lett volna. A földre rogyott és képtelen volt felkelni. A szülők azonnal rohantak vele a hajó kórházába.

A kislánytól vért vettek, majd nyugtatót adtak neki, amitől elaludt. Amikor felébredt, már nem volt zavart. Kérte az édesanyját, énekeljen neki, majd a két bátyját szerette volna látni. Azt mondta nekik, hogy nagyon szereti őket. "Ezután a kezemre hajtotta a fejét és azt mondta: »nagyon szeretlek, apa, de téged, anyu még jobban«. Azután hátravetette a fejét, felakadt a szeme és bepisilt. Rohama volt. Segítségért kiáltottam. Rohantak az orvosok és kitereltek minket a szobából. Dave látta, ahogy újraélesztik. Visszagondolva, el kellett volna akkor engednünk őt".

Az orvosok mesterséges kómába helyezték a kislányt, mert azt gyanították, hogy Larissának agydaganata van. Kérték, hogy menjen gyorsabban a hajó, hogy minél hamarabb normális kórházba tudják szállítani New Yorkban. Hajnal 3-ra értek a kórházhoz, ahol 20 orvos és ápoló rohant azonnal a gyerekért. Az édesanya még boldogan írt is a barátainak, hogy a lányát biztosan meg fogják menteni.

"Elvitték CT-vizsgálatra, de nem sokkal később bejött az orvos, és közölte, hogy nem tehetnek semmit. Felvittek minket, hogy megnézzük – de szörnyű volt. Még Larissát sem láthattuk. Minden négyzetcentiméterét csövek és eszközök borították. 

»Szedd le róla az egészet!«– sikítottam. »Nem akarom, hogy rá kerüljön! Szedd le róla az egészet!«

Beleegyeztek a kért második véleménybe, és neurológiai vizsgálatokat végeztettek; de körülbelül egy órával később az orvosok azt mondták, hogy vagy elvégeznek még 72 órás vizsgálatot, vagy dönthetnek úgy, hogy kikapcsolják Larissa lélegeztetőgépeit. Azt mondták, hogy a korai jelek arra utaltak, hogy Larissa soha többé nem fog járni vagy beszélni. Legjobb esetben is csak a szemét tudja majd mozgatni.

Dave-vel tehetetlenül néztünk egymásra. – Ezt ő nem akarná – mondtam. De tudtuk, hogy a fiainknak is részt kell venniük a döntésben. Miután mindent elmagyaráztunk, a fiúk egyhangúlag azt mondták: »El kell engednünk«.”

Így családként hozták meg a legfájdalmasabb döntést: lekapcsolták Larissa létfenntartó gépeit. Köré gyűltek, fogták a kezét, énekeltek. Ahogy a gépeket lekapcsolták az orvosok, Larissa azonnal meghalt. A család így tudta: nem lett volna remény.

A családnak úgy kellett elhagyni a kórházat, hogy nem tudták meg, mi is volt Larissa baja. Hónapokkal később hívták fel őket, hogy a boncolás eredményei alapján leukémiája volt a kislánynak. Most létrehoztak egy alapítványt a kislány nevében és pénzt gyűjtenek, hogy más családnak ne kelljen átélnie azt a fájdalmat, mint nekik.