Koós özvegyének megrázó vallomása: János összeesett, de nem engedtek hozzá

Hogy van most?

Nagyon rosszul. Egyedül vagyok a nagy házban, egész éjszaka nem aludtam. Most is csak fel-alá mászkálok. Nem találom a helyemet, nem érzem jól magam. Nagyon hiányzik a férjem!

Mindenki jó ke­délyű, közvetlen emberként ismerte Koós Jánost. Váratlan halálhíre az egész országot lesújtotta, s a történtekről is csak keveset lehetett olvasni. Információk szerint a vállával operálták. Elmesélné, hogy mi történt pontosan?

Kórházban kezelték, de mivel javult az állapota, ezért úgy volt, hogy hétfőn hazaengedik. Végül bent tartották, és szombaton megtörtént a tragédia. Elment mosdóba, majd kifelé jövet hirtelen összeesett. Én is épp a kórházban voltam, de nem engedtek oda hozzá. Mindenki fejvesztve próbált cselekedni, többször is újraélesztették, azonban már nem tudták visszahozni. A szíve vitte el. 

Hogy telnek a napok nélküle?

Lassan, de minden napra akad tennivalóm. Próbálom elfoglalni magamat. A személyes holmijaihoz ugyan még nem nyúltam, minden úgy van, ahogyan itt hagyta. Még nem vagyok képes arra, hogy eltegyem a ruháit. A búcsúztató szervezése egyébként is leköti minden időmet. Tegnap reggel is a temetőben kezdtem a napomat, kiválasztottam a férjem nyughelyét, ami jó barátja, Bajor Imre sírjához közel lesz. A gyerekeink, Réka és Gergő nagyon sokat segítenek, bár a fiam Zalaegerszegen van, úgyhogy vele kevesebbet tudok találkozni, mint a lányommal.

Számtalan követője és tisztelője volt a férjének. A te­metésen esetleg nekik is lehetőségük lesz arra, hogy leróják a kegyeletüket?

Igen. Március 20-án a Farkasréti temető művészparcellájában kísérjük az utolsó útjára a férjemet. A rajongóknak fél kettő és fél három között lesz alkalmuk elbúcsúzni Jánostól, addig lesz nyilvános a temetés. Három órakor kezdődik a búcsúbeszéd, amit úgy volt, hogy Lukács Sándor és Hegyi Iván fog tartani, csakhogy egyikük lebetegedett, a másik pedig vidéken van, úgyhogy még egyelőre nem tudom, hogy ki mondja helyettük a beszédet. Ezután a család és a barátok búcsúztatják Jánost, és egy református pap vezeti majd a szertartást. Azt szeretnénk, hogy mindenki egy szál fehér virággal emlékezzen meg a férjemről.

Mi segít önnek ebben a nehéz időszakban?

Nem tudom. Tényleg nem tudom. Teljesen tanácstalan vagyok. Réka mindig mondja, hogy menjek át hozzá, aludjak nála, de nem akarom itt hagyni a házat. Inkább itthon maradok egyedül.

Fogadja őszinte részvétemet! Nagyon sajnálom a történteket. 

Ne, kérem! Csak ezt ne mondja…

„Nem nevettünk, szűkölve, visítva röhögtünk!”

A kilencvenes évek elején kezdődött Bajor Imre és Koós János barátsága, ami az életük végéig elkísérte a két legendát. A Kicsi huszár rendkívül fontos szerepet töltött be az elhunyt énekes éle­té­ben, és mint ahogy azt korábban mondta: ők ketten olyan cinkostársak voltak, akiket csupán egy felsőbb erő választhat el egymástól.

– Az első pillanattól valami egészen különös, cinkos kapcsolat alakult ki közöttünk. Mindig úgy alakult, hogy egymás közelében voltunk, és állandóan röhögtünk. Nem nevettünk, nem kacagtunk, nem derültünk, nem mosolyogtunk, hanem hangosan, teli pofával, vinnyogva, szűkölve, visítva röhögtünk. Mindenen! – mondta korábban Koós János, aki majd öt évvel a barátja után, március 2-án távozott az élők sorából.