Nemcsák Károly: A gyerekeim a világ legnagyobb csodái

 Korábban elmondta, hogy utolsó ciklusát tölti a színház igazgatói posztján. Miért szeretné feladni ezt a megtisztelő pozíciót?

Nemcsák Károly: Kezdjük az utolsó ciklussal. Sajnálom, hogy ezt mondtam, mert az a baj, hogy olyan vihart kavart ez a dolog, ami igazából se nekem, sem a színháznak nem tesz jót. Úgy érzem, hogy egyedül az nem jött le, amit mondtam. A lényeg, hogy van egy kerek egész, amit jó lenne itt hagyni a következő generációnak. Szeretném úgy átadni a színházat a váltásnak, hogy egy tökéletesen funkcionáló intézményt vegyenek át. Továbbá nem hiszem, hogy túlságosan meglepő, hogy szeretném elhagyni a vezetői posztot. Ha minden jól megy, addigra 69 éves leszek, magamra is kell figyelnem.

Engedje meg, hogy az interjú fősodrát az alábbi képekre építsük fel. Mire gondol, amikor meglátja ezt az arcot? 

– Milyen jól néztem itt még ki. Kezdek lassan hasonlítani rá. (nevet) Nézze… én nagyon jól megvagyok a mai napig a Szomszédokkal. Ha belegondol, 23 éve hagytuk abba és még ma is azt kell mondanom, hogy nagyon sok emberben él a mai napig ez a sorozat. Ami bennem mindig megfogalmazódik a filmmel kapcsolatban, hogy az igazi sikere a tehetségekben és a csodás színművészek munkájában rejlik. Azt kell mondanom, meghatározó művészek szerepeltek benne. Nem igazán értek egyet a mostani laza szereplőválogatással. Nekem az a fontos, hogy olyan művészek kerüljenek képernyőre, akik hitelesek. És ez a sorozat pont emiatt vált kultikussá. Azonban félreértés ne essék, biztosra mondom, hogy mi a Szomszédok nélkül is „befutottunk” volna.

Vajon Vágási Feri mivel foglalkozik ma?

– Vállalkozó. Egy céget… Marketing céget vezet. Vagy sajtós, vagy grafikai. Az szerintem biztos, hogy családi vállalkozást. Ő mindenképpen egy agilis fiatalember, szóval biztos vagyok abban, hogy nagyon komoly pozícióban éli mindennapjait. Egyébként nagyon sokszor hitték azt, hogy én valóban a Vágási Feri vagyok. Mentem az utcán és utánam kiabáltak, hogy „Feri, segíts!”

A következő kép nem feltétlenül a színházról szól. 

– A jó öreg színészválogatott. Huszonnyolc éve vagyok a csapatkapitány. Ez nem csak azt jelenti, hogy én fogok kezet az ellenfél kapitányával. Ez bonyolultabb. Össze kell tartani a csapatot, támogatókat kell szerezni, gazdálkodni kell a pénzügyi háttérrel. Előttem Eperjes Károly volt a kapitány, de ő úgy látta, hogy nem tud elég időt szentelni rá. Én nagyon szeretem ezt csinálni, igyekszem legjobb belátásom szerint dönteni a csapat sorsáról. Úgy gondolom, hogy a mostani világunkban elképesztő ereje van annak, hogy mi együtt vagyunk. Van egy kedves kollégám, Balogh Mihály, aki 79 éves, de a mai napig lejár velünk focizni. Ő a legaktívabb futballistánk. Mindig azt mondja, hogy neki mi vagyunk a szívgyógyszere.

Engedje meg, hogy mutassak egy másik – úgymond – színészválogatottat. 

– Na, ez igen… Nyilvánvalóan egy ilyen életpálya alatt különböző tehetségekkel és hatalmas nevekkel találkozik az ember. Mi az az egy, ami ilyenkor eszembe jut?… Nézze! Emlékszem, amikor Verebes Istvánnal dolgoztam. 1976-ban, amikor díszletező munkásként helyezkedtem el a Miskolci Színházban. Megkértem, hogy hallgasson meg, szeretnék a Színművészeti Főiskolára jelentkezni. Meg is hallgatott, nem tettem zsebre. Megjegyezte, hogy jobb lenne, ha inkább a mezőgazdaságban keresnék magamnak munkát, hátha az közelebb áll hozzám. Azóta már sokat nevettünk ezen.

Hadd mutassak még egy képet… Beszéljünk a fiatalabb generációról.

– Csodálatos kép… Még hogy fiatal… (elérzékenyült) A kisebbik fiam, Máté katona. A Koronaőrségnél dolgozik. Balázs egyetemet végzett közgazdász lett. Ő vezeti a Turay Ida színház gazdasági osztályát. Sosem akartak a nyomdokaimba lépni. Mátét kicsi korától kezdődően mindig is a katonás dolgok érdekelték. Kimondottan ezt a világot szerette. Balázs volt szavalóversenyen, de ő például nem volt elég exhibicionista. De őszintén szólva. Hihetetlenül okosak mind a ketten. Ha vissza kell gondolnom az életemre, a gyerekeim a világ legnagyobb csodái. Kettő pedig… egy megfoghatatlanul szép dolog.