Bodrogi Gyuláék felforgatták a színházi világot az első musicallel

Január 12-én ünnepeljük a Magyar Musical napját arra emlékezve, hogy 1961 január 12-én mutatták be a Petőfi Színházban az Egy szerelem három éjszakája című zenés darabot, amit a pályakezdő Szinetár Miklós rendezett, és amelynek főszerepét Bodrogi Gyula és Margitai Ági játszotta. A darab színre állításának különleges története van, hiszen ez volt az első musical, amit magyar közönség valaha láthatott, előtte csak hírből hallhattak a műfajról, mivel a My Fair Ladyt alig pár évvel a magyar előadás előtt mutatták be Amerikában, így esélye sem volt a hazai közönségnek értesülni róla, az abból készült film, a West Side Story filmváltozata pedig az Egy szerelem három éjszakája bemutatójának évében készült el.

A hatvanas évek eleje érdekes időszak volt, a színházi felszabadulásnak az időszaka, amibe én nagyon fiatalon, pályakezdőként csöppentem, és amit minden porcikámmal szerettem

– emlékszik vissza Bodrogi Gyula.

– 1958-ban vé­geztem a színművészetin, és 61-ben mutattuk be az Egy szerelem három éjszakája című darabot. Nekem még a színházcsinálás is új volt akkor, nemhogy a musical, mint műfaj. Egy percet sem gondolkodtam, amikor Szinetár Miklós hívott. Nem is gondolkodtunk, csak belevetettük magunkat a munkába, örömmel fogadtuk, hogy nekünk szánták a szerepeket. Margitai Ágival, Sennyei Verával, Agárdy Gáborral, Miklósy Györggyel és Horváth Tivadarral fantasztikus volt a közös munka.

Bodrogi emlékezetében már elmosódott a próbaidőszak, arról viszont kristálytiszta képe van, miként fogadta a közönség.

– Tomboló siker volt! Egy musical, amely nem zenés vígjáték, hanem zenés dráma volt. Ez nagyon új volt abban az időben, a közönség nem találkozott előtte hasonlóval sem – meséli Bodrogi. – Szinetár Miklós egyébként azt tervezte, hogy az akkori Petőfi Színházat – a mostani Thália – musicalszínházzá alakítja, be is mutattak utánunk néhány zenés darabot, de végül valamiért nem valósult meg a terve.

A színpadi darabból 1967-ben filmet írtak, Révész György alkotásának főszerepét Tóth Benedek és Venczel Vera játszotta. A művésznő még koptatta a Színművészeti Főiskola padjait, amikor szereplőválogatásra érkezett a filmgyárba. Később szívdobogva lépett be a forgatásra, ahol már olyan színészóriások várakoztak, mint Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán vagy Darvas Iván, a filmbéli háromkirályok.

Venczel Vera a tőle megszokott módon, csendesen szólt a telefonba, de amikor meghallotta, hogy az Egy szerelem három éjszakája okán keressük, csilingelő hangon emlékezett a sok évvel ezelőtti forgatásra.

– Ma is állítom, éle­tem legnagyobb ajándéka és az egyik legszebb emléke, hogy főszerepet játszhattam a filmben – mesélte a művésznő. – Óriásokkal találkoztam kis főiskolásként, akik partnernek tekintettek. Sokszor eszembe jut például Sinkovits Imre bátorítása.

A színésznő kérdések nélkül idézte fel felejthetetlen élményeit: fantasztikus színészekkel ismerkedett meg, akik számtalanszor bizonyították, hogy legalább olyan jó emberek, mint amilyen hatalmas színészek.

– Sorolhatnám a kollégákat, de elcsuklik a hangom, hiszen már alig néhányan lépkedhetnének a színpadon, ha nem lenne ez az átkozott vírus. A legtöbb szeretettel talán a filmbeli Bálintra gondolok, mert Tóth Benedek igazán szerethető partner volt.

Venczel Vera a film sikerének köszönhetően eljutott egészen Argentínáig, mivel a Buenos Aires-i és a Mar del Plata-i fesztiválon díjakat nyert az alkotás.

Az élet nagy ajándéka volt, hogy eljátszhattam Júliát a filmben

– búcsúzott a Jászai Mari-díjas művésznő.

– Csak annyit szeretnék még mondani, hogy már alig várom, hogy újra színházba mehessünk: én a színpadra a nézők a széksorokba. A balesetem, amely hosszú ideig nagyon megviselt, már csak rossz emlék, csak a kondíciómat, az erőnlétemet kell visszaszereznem, és akkor jöhetnének a fellépések is. A filmben feltűnt egy huszonéves zenész, egy szemüveges fiatalember, akit a publikum a Táncdalfesztiválon ismerhetett meg egy évvel korábban.

– 1966-ban elénekeltem a Még fáj minden csók című Illés-nótát, és úgy látszik, a fizimiskám feltűnt a film készítőinek – emlékezett Szörényi Levente. – Pár mondat után megegyeztünk, mondták, értesítenek, ha szük­ség lesz rám.

Egyszer csak, reggel hat órakor taxi érkezett a lakáshoz, elvitték a Lumumba utcába, a Filmgyárba, és mondták, várjon türelemmel.

– Vártam, és közben néztem a színészóriásokat, akik mint egy hétköznapi halandó, kávéval a kezükben, cigivel a szájukban diskuráltak, majd egyszer csak, a „felvétel” jelszóra varázsütésre művészekké változtak. Hogy én mit kerestem közöttük? Jó kérdés. Néhány taktust kellett eldúdolnom, na jó, énekelnem, aztán mehettem a kasszához. Huszonévesen nagyon jól megfizettek az „alakításomért”