Apjának köszönheti barátját Oszter Alexandra

A színészek gyermekei gyakran panaszolják, hogy esténként nélkülözni kellett a szüleiket, nem volt közös vacsora, meseolvasás. Nyaranta viszont olyan helyekre juthattak el, amiről más gyerekek csak álmodhattak.
Sáfár Anikó ko­rábban mesélt ar­ról, hogy amikor Gyulán, a nyári játékokon vendégszerepeltek, a kislányaik a színpad felett szaladgáltak egy vashídon, a függőfolyosón, mi­közben ő és Alexandra apukája, Oszter Sándor egy drámai jelenetet adott elő.

– Gyulán játszottak a szüleink, éppen haldoklott apám a színpadon, vagyis Attila, Isten ostora, mellette Anikó, a szerelme – idézi fel egyik huncutkodásukat Alexandra. – Nagy csend lett, gondoltuk, vége van az előadásnak, hát kijöttünk az öltözőből. De az drámai csend volt. Állati nagy röhögés lett. Nagyon leszúrtak, mert tönkretettük az előadást.

– Az öltöző a függőfolyosón volt fent, nem hátul a színpad mögött – veszi át a szót Failoni Donatella, Alexandra édesanyja. – Éppen ezért tilos volt onnan kijönni előadás alatt. Hát ők kijöttek. Én a szívemhez kaptam, de óriási taps volt, annyira nagy botrány nem lett.

– Csináltunk ilyeneket, mert halálra untuk magunkat – folytatja Alexandra. 

– Négyezerötszázszor láttunk egy darabot a próbákkal együtt. Délelőtt próbán ültünk, este egy órával korábban ott voltunk előadás előtt. Mindig játszottunk. Jártunk lovagolni, úszni, aki éppen ráért, az vitte a másik gyerekét is. Kétéves korunkban barátkoztunk össze, és Viki azóta is a legjobb barátnőm.

Az élet időnként elsodorta őket egymástól. Például, amikor Viki Madridba ment egyetemre.

– Mentem volna vele, de a szüleim nem szerették volna, hogy Spanyolországba utazzam. Viki kiment, és valahogy átvészeltük egymás nélkül. Van, hogy a barátság egy életre megmarad.

Donatella vitte először lovagolni Vikit, aki már gyerekkorában díjugrató lett. Azóta is kiváló lovas, olyany-nyira, hogy filmekbe hívják szerepelni.

– Kétévesek voltak, amikor először Kőszegen találkoztak, négy, amikor Gyulán töltöttük a nyarat – magyarázza Donatella. – Léteznek ilyen barátságok, én is négyévesen ismertem meg a legjobb barátnőmet. Tulajdonképpen én töltöttem velük a legtöbb időt, mivel Anikó és Sándor próbált, vagy játszott. Sokszor öltöztek mindenféle maskarába, emlékszem, egyszer Szandi egy csipketerítőt tett a fejére, királynőt játszott. Jó gyerekek voltak, okosak, aranyosak, nem volt velük gond. Máig jóban vannak, úgy egy hónapja találkoztunk mindannyian együtt.