Ügynökként házalt R. Kárpáti Péter

„Zalaegerszegi színész korunkban jött az új őrület, az Amway. Biztosan ismerik néhányan: ez az a piramisszerűen felépülő MLM (Multilevel Marketing) rendszer, amellyel néhány ügyes és üzleti érzékkel megáldott honfitársunk mesésen nagy vagyonra tett szert. Nosza.

A színházba is beszüremkedett a láz, s jó páran – köztük Mariann meg én is – gondoltuk, majd mi is kipróbáljuk, és jól meggazdagodunk belőle. Meg is vettük a színészfizetéshez képest horribilis árú kezdőcsomagot, s eljártunk néhány fejtágítóra, ahol is lemodellezték nekünk, hogyan kell kiépítenünk a vevőkört, hogyan kell eladni nekik az egyébként hasznos termékeket. Ó, ez semmiség, mi sem könnyebb ennél – gondoltam, s nagy elánnal elindultam vevőkört építeni. Egy középkorú hölgyhöz csengettem be először.

– Kezit csókolom, Kárpáti Péter vagyok, és szeretném megkérdezni, tetszett-e már hallani az Amwayről?
– Jó, hát… tessék befáradni!
– Nos, kérem, ez a cég kiváló termékeket árul, itt van például ez a mosószer. Nem csak a foltokat szedi ki tökéletesen, de a vízkövet is sitty-sutty eltünteti.
– És mennyibe kerül? – kérdi az asszony, mire mondom neki, hogy mennyi. – Micsoda?! Ezért a kis vacak flakonért? Hát ennyiért négy kilót veszek a mosóporomból!
– Jó, hát nem olcsó, de csak így első hallásra, ugyanis ebből alig kell néhány csepp, tehát sokkal gazdaságosabb, mint a korábbi mosópora.
– De nézze, én nem szeretném…
– Dehogynem! Gondolja át, hiszen mennyi előnye van a szegény Bioponhoz képest! Hát botorság lenne nem ezt az új terméket választani! – harsánykodom.
– Nem akarom én ezt az izét, amit rám akar tukmálni!
– Dehogyis tukmálom, asszonyom! Csak elmondom, hogy mennyi előnye van az egyszerű kis Bioponjához képest! Hát a vak is láthatja, hogy ez sokkal jobb! – hergelődöm fel.
– Mégis azt mondom, nem kérem ezt. Nagyon kedves, hogy eljött, de maradok a bevált mosóporomnál! – nyitja ki előttem az ajtót.

Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy házalós módszerrel képzeltem el meggazdagodásunkat. Mariann még próbálkozott néhány napig, de aztán feladta ő is. Üzleti érzék annyi van bennünk – ahogy mondani szokták –, mint mackósajtban a brummogás…

A színház mellett rendszeresen szinkronizáltam. Egy-két kivételtől eltekintve én voltam az NDK-krimikben a selma gyilkos, akit az ötödik percben lelőnek; meg az akciófilmek nyolcmondatos néger kidobóembere. Ha kellett, kimentem akár néhány tekercsre is (családalapításkor minden fillér számít), és közben egyetértően bólogattam kor- és pályatársam „…ötezer forint alatt be nem teszem a lábam a Pannó- niába!” kijelentésére. Akkoriban egy tekercsre (a film kb. félperces részlete) százötven-kétszáz forint gázsit fizetett a szinkronstúdió.

Szóval, azon a bizonyos tavaszon ott ülök a Jász utcai szinkronstúdióban, s várom, hogy sorra kerüljek, mikor is a felbukkanó castingcégvezető, Liener Márta odaszól a társalgóban ülő három idősebb színésznőnek, hogy: „Na, voltatok a válogatáson?” Gondoltam, egy újabb lehetőség, odasomfordáltam…”

(Folytatjuk)