Gönczi Gábor 300 esküvőn vett részt a Csikós Balázs vezette Smile zenekarral. Az élményeikből írott könyvben a műsorvezető egyes szám első személyben tárja fel az esküvői biznisz svindlijeit, és betekintést enged a celebmenyegzők titkaiba is.
Ha valakit meghívunk az esküvőnkre, akkor viszonozni szeretné, például azzal, hogy ajándékot hoz nekünk. És máris adott a probléma. Vagy magasról tesz rá, mit szeretnénk, és hoz nekünk egy hatodik kávéfőzőt, vagy komolyan szeretne különleges ajándékot adni, akkor pedig tényleg nehéz helyzetbe hoztuk. De mit adjunk annak, akinek semmire nincs szüksége? Hát magunkat! És mi az, amit nem lehet kapni sehol? Az időnket! És milyen az, amikor az összes barátunk összefogva készül nekünk egy közös nagy meglepetéssel? Ennek eredménye megmutatkozott Batiz Andrásék esküvőjén.
Batizt 1999 táján sokszor irigyeltem. Egyszerűen tudta, hol van és mit akar. Amikor nekem a legnagyobb boldogság az volt, ha a zenekarommal (akkor már hat éve megvolt a Smile!) a balatonfüredi Rühös Bölény nevű becsületsüllyesztőben sikerült heti hétszer berúgni, majd másnaposan ébredni egy vitorláson a Kékszalag kellős közepén; nos tehát, ez idő tájt Andris Stallonéval készített interjút, életrajzi könyvet írt Szaddám Huszeinről.
Kapcsolatunk persze mindig is jó volt, főleg miután közös szobát kaptunk. Emlékszem, csak két dolog zavart benne: nagyon sokat cigizett – akkor még az irodában is lehetett –, és hogy ő a Fókusz első számú arca, nem pedig én. Talán még nem értik, hogy jön ide ez az egész, de valójában innen indult Gyurcsány Ferenc újraválasztási győzelme. Rendben, elmagyarázom. Andris sikeres volt a Gyurcsány-kormány szócsöveként az új munkahelyén is, eljött hát az idő, hogy a magánéletében is előrelépjen. Felhívott, és azt mondta: „Gabcsikám, esküvőnk lesz!”
Andriskának valami elképesztő meglepetést kellene kitalálni, elindult hát a kör e-mail ötletlavina a baráti társaság tagjai között, és egy óriáshógolyóvá dagadt percek alatt. Forgassuk le Andrisék kedvenc filmjét, az Igazából szerelem címűt úgy, hogy a főbb szerepeket mi magunk, Andris barátai játsszuk el benne. Ez az ötlet azonnal mindent vitt, és már másnap munkához is láttunk.
Igen ám, de ki kapja Hugh Grant szerepét, vagyis ki játssza el a bohém, saját irodájából meglehetősen cikin kitáncikáló miniszterelnököt? Hát ki más: játssza el a miniszterelnök, vagyis a Gyurcsány! – dobtuk be poénból, majd miután kivihogtuk magunkat, bambán egymásra meredtünk és tudtuk, hogy a viccnek szánt gondolat elől soha többé nem lesz menekvés. Fel kell hívni a Gyurcsányt! Maximum hülyének néz, leráz, és egy perc múlva már el is felejti az egészet. Hát kérem, nem így történt.
A miniszterelnök benne van! Annyit kért csak, hadd nézze meg a koreográfiát, és ne kelljen zokniban táncolnia. A stáb pár nap múlva ott állt a kormányfő dolgozószobájában, és úgy instruálta a főhőst, mintha Vili bácsit igazgatná a Barátok közt egyik jelenetében. „A Feri” laza volt, miközben abszolút komolyan vette az egészet. „Ha már csináljuk, csináljuk jól” – mondta. Levette zakóját, és egy fehér, rövid ujjú ingben az ablaktól a bejárati ajtóig utánozhatatlan higanymozgással keresztüldiszkózott a szobáján. Közben meg is pördült, csak hogy még Hugh Grantnél is jobb legyen. A film elkészült, és alig vártuk, hogy megmutassuk Batizéknak.
(Gönczi Gábor sztorijainak közlését holnapi számunkban folytatjuk)
