Egy átlagos osztályban öt gyerek nem érti, amit olvas

Az Oktatási Hivatal felmérése szerint hemzsegnek az írásban és olvasásban korlátozott képességű gyerekek az iskolákban, a friss adatok szerint minden ötödik gyerek funkcionális analfabéta. Amikor én szülőként elolvastam ezt a statisztikát, nagyon elkeseredtem. Mert persze látom én is magam körül, hogy mi a helyzet. Látom a lányomon, hogy ha együtt nézünk egy feliratos filmet, akármilyen kérdésem is van utána, küzd azzal, hogy összefoglalja a lényeget, vagyis számára nehézség, nem megszokott helyzet, hogy a figyelmét fenntartsa egy félórás szövegolvasás alatt. 

Ez számomra visszatükrözi, amit a felmérés eredménye hozott. Az adatok szerint, ha elképzelünk egy átlagos iskolai osztályt, akkor abban ma 4-5 gyerek ül úgy a padban, hogy bár el tudja olvasni a szöveget, valójában nem érti igazán. Nem tudja alkalmazni, nem tud belőle összefoglalót készíteni, nem tudja felhasználni, amit olvas. 

Súlyos mérések

A „funkcionális analfabéta” kifejezés ijesztően hangzik, de valójában hétköznapi jelenséget takar. A gyerek elolvassa a feladatot – és mégsem azt csinálja, amit kérnek tőle az órán.

Otthon aztán átnézi a leckét, de ha szülőként belekérdezünk, nem tudja megmondani, miről szólt az adott fejezet a töriből, vagy pontosan mi a cselekménye a novellának az irodalomkönyvben.

Akár teljesen elakad egy szöveges matekpéldánál, pedig a számolás önmagában menne.

Sokszor visszakérdez, ha besegítünk neki a házifeladatban: „Most akkor mit is kell csinálni?”

A legnehezebb talán az, hogy ez az egész nem mindig észrevehető, mert nem arról van szó, hogy a gyerek „nem tud semmit”. Sokszor kifejezetten ügyes, okos, jól kommunikál – csak éppen amikor egy hosszabb, bonyolultabb szöveggel találkozik, az már nehezített pálya számára.  

Nem az ő hibája

Ilyenkor bekapcsol az önostorozó szülő – bennem is – és hajlamosak vagyunk azt gondolni: nem figyel, szétszórt, túl fáradt, nem koncentrál eléggé. Az sajnos tény, hogy a gyerekeink manapság rendkívül túlterheltek és mindent gyorsan kell feldolgozniuk, az egész világ rohan velük. A napi feladataik esetében szerintem nem is feltétlenül a mennyiség a legnagyobb probléma, hanem a tempó. Egyik óra jön a másik után, egyik téma váltja a másikat, és mire egy gondolat egyáltalán leülepedhetne, mire egy-egy témában elmélyülne az osztály, már érkezik is a következő.

A gyerekek megtanulnak haladni, teljesíteni, alkalmazkodni – de nem biztos, hogy közben valóban megértik, amit tanulnak, sok minden „kiesik”. Az iskolában ráadásul sokszor nem a megértésen van a fókusz, hanem a teljesítmény mérésén. A dolgozat, a jegy, a haladás a tananyaggal, az osztály átlaga nem biztos, hogy megmutatja, ha egyik-másik gyerek valójában semmit sem ért az adott anyagból, csak bemagolta.  

Százfelé figyel

A mai gyermeki koncentráció is teljesen más. Sokszor mondjuk, a gyerek nem is funkcionális analfabéta, csak „nem figyel”. Pedig lehet, hogy figyel – de nem úgy, ahogy mi megszoktuk. A mai gyerekek figyelme gyakran megosztott. Hozzászoktak ahhoz, hogy gyorsan váltanak egyik ingerből a másikba. Rövid videók, pörgő tartalmak, folyamatos vizuális és hanghatások veszik körül őket. Ebben a közegben teljesen természetes, hogy az agyuk máshogy működik. Én szülőként néha csak ámulok és bámulok ezen a „sokfunkciós” gyerekemen, holott ez sem annak a mutatója, hogy ő elmélyül dolgokban, amiket meg is értett. 

A digitális tér ráadásul nem csak felgyorsítja a figyelmet, hanem át is alakítja azt, hogyan dolgozunk fel információkat. Rövid, képes tartalmakhoz szoktunk. A hosszabb szövegek viszont türelmet igényelnek – és ezt a türelmet ma már tudatosan kell újraépíteni a gyerekekben. 

Közösen kapkodunk

Mi sem vagyunk szentek. A mi generációnk is remekül alkalmazkodott ehhez a villogó világhoz, amiben mi is folyton sietünk. Mi is fél szemmel a telefonunkra nézünk. Mi is gyakran csak átfutunk egy hosszabb szöveget, nem mélyülünk el benne. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert mostanra megszoktuk, hogy így élünk. És ezt a mintát a gyerekeink is látják. Azt látják, hogy gyorsan kell reagálni, egyszerre több dologra figyelni és az idő mindig kevés. Ebben a közegben a „lassú gondolkodás”, a megértésre szánt idő szinte luxusnak tűnik. Féltem a gyerekeket, mert ha már most egy iskolai szövegértés során bajba kerülnek, akkor felnőttként vajon hogy boldogulnak majd a nagyvilágban? Megértik majd, amit kérnek tőlük - akár egy munkahelyi feladatban? 

Ezt is mi oldjuk meg? 

A gyerekekkel kapcsolatos kritikus kérdések során előbb-utóbb mindig eljön az a pont, ahol már nem csak az iskola felelősségéről beszélünk. Segítenünk kell. Természetesen nem az a cél, hogy átvegyük a tanári szerepeket, vagy hogy otthon egy mini-iskolát rendezzünk be az amúgy is fáradt csemetének. Nem kell plusz feladatlapokat gyártani otthon. De az, hogy milyen a közös idő, az igenis számít. 

Sokat jelent, hogy beszélgetünk-e, meghallgatjuk őt, hagyjuk, hogy végigmondja a fontos gondolatait még akkor is, ha a legrosszabb pillanatban vagy a legfurcsább formában teszi éppen. Olvassunk együtt, ne csak a leckét, bármit, egy mesét, újságcikket, ismeretlen történetet. És utána beszélgessünk róla.  Néha ezek az egészen apró dolgok számítanak, segítséget, kapaszkodót jelentenek a gyerekeknek. Lehet, hogy a világ gyorsabb lett, mint amire a megértés képes, de hiszem, hogy a gyerekek elég okosak ehhez az akadályhoz és kis segítséggel visszafordítható ez a reménytelen tendencia.