„Bárcsak felhívhatnálak...” – Anyának lenni anya nélkül

Amikor a terhességi teszten megjelenik a két csík, az első zsigeri reakció az öröm. A második pedig egy reflexszerű mozdulat a telefon felé. „Anya, képzeld...!” Aztán a kezed megáll a levegőben. A csend, ami ilyenkor a fürdőszobában körülvesz, hangosabb minden későbbi babasírásnál. Ez a csend később sem tűnik el, csak átalakul. Ott van a szülőszoba folyosóján, ott van az első átvirrasztott éjszaka hajnalán, és ott van minden karácsonykor. Anyának lenni anya nélkül olyan, mintha térkép és iránytű nélkül indulnál el a világ legnehezebb, legismeretlenebb túrájára. Persze, ott vannak a szakkönyvek, a Google, a védőnő és a barátnők, de ők csak az elméletet tudják. Az az egyetlen, megnyugtató mondat hiányzik, amit csak ő tudna hitelesen, a múltatok súlyával mondani: „Nyugi kicsim, jól csinálod. Minden rendben lesz.”

A mérföldkövek keserédes íze

Senki nem készít fel arra, hogy a gyermekágyas időszakban nemcsak a kisbabádat ismered meg, hanem újraéled a saját gyerekkorodat is. Minden egyes „első” pillanatnál ott a kettősség. Amikor először mosolyog rád a babád, a szíved majd kiugrik a boldogságtól, de a gyomrodban ott a torokszorító gombóc: ezt neki is látnia kellene. Amikor a kicsi megteszi az első bizonytalan lépéseit, te tapsolsz, de közben arra gondolsz: bárcsak ő is itt állna mellettem, és büszkén nézné az unokáját – és engem. Mert nemcsak a babának van szüksége közönségre, hanem neked, az anyának is. Szükséged lenne valakire, aki nem csak a gyereket látja, hanem téged, a küzdelmedet, a fáradtságodat és a fejlődésedet.

A csendes irigység a játszótéren

Ezt kevesen vallják be, mert szégyelljük, de az anya nélküli anyaság egyik legnehezebb része a mások iránt érzett irigység. Látod a játszótéren a többi nagymamát. Látod, ahogy tolják a hintát, ahogy hozzák a dobozban a hámozott almát, ahogy átveszik a síró gyereket az anyukájától, hogy az ihasson egy kávét. Látod a „háttérországot”. És bár nem vagy rossz ember, és örülsz mások boldogságának, ilyenkor mégis beléd hasít a kérdés: Miért nekik adta meg az élet ezt a biztonsági hálót, és nekem miért kell egyedül tartanom a frontot? Látni azt a magától értetődő segítséget, ami neked sosem adatik meg, néha fizikai fájdalmat okoz.

Amikor te akarsz gyerek lenni

Vannak éjszakák – azok a sötét, végeláthatatlan éjszakák –, amikor a kimerültségtől zokogva ülsz az ágy szélén. Amikor a baba lázas, te is beteg vagy, a mosogatnivaló tornyokban áll, és úgy érzed, összecsapnak a fejed felett a hullámok. Ilyenkor nem a felnőtt, felelősségteljes éned vágyik segítségre. Ilyenkor a benned élő kislány vágyik az anyukájára. Arra, hogy valaki csak egy órára átvegye a terhet. Hogy valaki teát főzzön neked, megsimogassa a lázas homlokodat, és azt mondja: „Aludj egyet, én vigyázok rá.” De nincs ott senki. Neked kell felállni, neked kell a teát megfőzni, neked kell a lázat csillapítani, és neked kell az erősnek lenni. Ez az anyaság legkeményebb leckéje: megtanulni anyáskodni önmagad felett is, amikor a legkevésbé vagy rá képes.

A felismerés: "Ó, hát ennyire szerettél..."

Van azonban egy másik oldala is ennek az éremnek. Ahogy ringatod a saját gyermekedet, ahogy aggódsz érte, ahogy a testedet-lelkedet adod neki, hirtelen megérted az édesanyádat. Olyan dolgokat értesz meg, amiket gyerekként sosem fogtál fel. Rájössz, mennyire féltett, mennyire fáradt lehetett, és mennyire végtelenül szeretett. A hiányérzet mellé bekúszik egy mély, utólagos hála. A kapcsolatotok, bár fizikailag megszakadt, spirituálisan új szintre lép. Már nem gyerek és anya vagytok, hanem két anya, akik értik egymást – téren és időn keresztül is.

A „belső nagyi” felébresztése

És egyszer csak megtörténik a csoda. Az egyik délután azon kapod magad, hogy ugyanazt a mondókát dúdolod a babádnak, amit ő énekelt neked harminc éve. Hogy ugyanazzal a mozdulattal simítod el a haját a homlokából. Hogy amikor a gyerekednek mesélsz, a saját hangodban meghallod az ő hanglejtését. Rájössz, hogy bár nincs jelen a vasárnapi ebédeknél, mégis ott van. Ott van a receptjeidben, a nevelési elveidben (vagy épp abban, ahogy tudatosan máshogy csinálod), a vigasztaló szavakban, amiket most te mondasz ki. Te vagy a híd. Te vagy az, aki átmenti őt a következő generációnak.

Ha anya nélkül neveled a gyermekedet, légy nagyon büszke magadra. Elképesztő erőről teszel tanúbizonyságot minden egyes nap. Te építed fel a hagyományokat a semmiből. Te vagy a biztos pont, a kőszikla, miközben neked talán nincs kibe kapaszkodnod. És bár a „bárcsak felhívhatnálak” érzés talán sosem múlik el teljesen, tudd: azzal, hogy szereted a gyermekedet, az édesanyád szeretete él tovább. Benned. Általad.