Elengedni a gyereket pár napra – színtiszta aggodalom?

Néha azt érzem, hogy minden szülői döntésem egy újabb apró lázadás a saját idegrendszerem ellen. Például most, amikor elvileg nagyon kéne örülnöm annak, hogy anyám és apám felajánlották: vigyáznak a lányomra két ünnep között, mesebeli mátrai házikójukban, amíg én ledolgozom azt a néhány napot, amit nem tudok már tovább tologatni. 

A nagyiék háza tényleg varázslatos hely — legalábbis messziről nézve mindenképp: kandalló, nyikorgó lépcső, fenyőillat, és ilyenkor hó is szokott lenni, ami a mi városi tapasztalataink szerint már majdnem a csoda kategóriája.

A kislányom négyéves. Természetesen ő egyáltalán nem aggódik, sőt, már most csillogó szemmel pakolja a játékokat a hátizsákjába, megrögzötten csomagol, hol hozzátesz, hol elvesz a tizenkét plüssből, amit vinni akar, és további fél világot belezsúfolna a bőröndjébe, ha hagynám. 

Ő az a fajta gyerek, aki minden új élményre igent mond, miközben én még mindig azon gondolkodom, hogy a testhőmérsékletét elég gyakran ellenőriztem-e reggel. Nem tudja, hogy valójában ez lesz az első alkalom, hogy négy éjszakát máshol alszik. Nem érzi még, hogy ott minden más lesz, hiszen a nagyiékkal is ritkábban találkozott eddig, mert messze laknak. És nem tudja, hogy anyjának már napok óta görcsöl a gyomra ettől a csodás ünnepi vakációtól. 

Azt viszont már biztosra vette, hogy hó is lesz. „Anya, képzeld, lehet, hogy hóembert is építünk! Te is láttad, hogy szokott lenni a Mátrában!” És látom, milyen büszke magára attól, hogy ő most majd megmutathatja, milyen nagy és önálló már. Én meg bólintok, mosolygok, és próbálom eljátszani, hogy ugyanolyan stabil vagyok, mint az a hatalmas fenyőfa nagyiék kertjében, amit száz éve gyökerezett a hegyoldalba.

A barátnőim szerint „ezerszer jobb lesz így”

A kolléganőm mosolyogva mondta múltkor: 

„Ne viccelj már, dobd le a gyereket a szüleidnél és irány a munka, meg végre egy kis nyugi! Négy nap semmiség, tanuld meg elengedni!”

Ő azok közé tartozik, akik úgy beszélnek a gyerek elengedéséről, mintha az csak egy logisztikai kihívás lenne, mint a mosógép bekötése vagy egy áruházban a parkolás csúcsidőben.

A többgyerekes többi barátaim is hasonlóan reagálnak. Szerintük minden rendben lesz, sőt, a gyerek imádni fogja. – Ennyi idősen? Kincsem, négy nap neked egy komplett wellness! – mondta az egyik.
Nyilván nem nekem. Nem értik, miért vagyok ilyen furán aggódós. Én sem értem. 

Egyedül nevelem a lányomat, és ez valahogy megsokszorozza az aggodalmakat: nincs kivel megosztani a félelmet, és bátorságot sincs kitől kölcsönkérni a mindennapokban. 

A gyerekek viszont gumiból vannak 

Van abban valami végtelenül megható és egy kicsit szívfájdító is, amikor rájössz: a gyereked rugalmasabb, mint te valaha leszel. A lányom nem agyal azon, mi lesz, ha éjjel felébred, és nem én vagyok ott. Nem aggódik azon, hogy nem tudja pontosan, melyik fiókban tartják a pizsamáját nagyiék.
Semmin sem izgul. Csak örül.

Az én fejemben viszont zakatolnak a hülyeségek. Elég meleg lesz a szobában? Jól öltöztetik fel? Tudják, hogy ha nagyon álmos, akkor csuklik? Figyelnek majd arra, hogy hajnali három körül szokott egy kis vizet kérni? Tudom, ez a része már szinte nevetséges — ha kívülről nézem. Ha belülről, akkor egyszerűen anyaság, extrákkal. Nyilván mindent meg lehet beszélni a nagyiékkal és minden létező csatornán tudjuk tartani a kapcsolatot, de akkor is… 

Miért ilyen nehéz elengedni?

A pszichológusok szerint ilyenkor nem a gyerek válik el tőlünk, hanem mi válunk el egy bennünk élő félelemtől:
– attól, hogy nélkülem is jól érzi magát,
– attól, hogy növekszik, önállósodik,
– attól, hogy nem lehet minden pillanatát kontrollálni,
– attól, hogy már nem vagyok minden pillanatban szükséges.

És talán attól is, hogy egy picit félek attól az énemtől, aki ott marad majd a csöndes lakásban.
Három napra. Négy éjszakára. De biztosan csak azért, mert nem volt még ilyen. 

Anyám végtelenül lelkiismeretes. Túl is gondolja néha — pont, mint én. Lehet, hogy ez a probléma forrása: nagyon is tudom, kitől örököltem ezt a szorongást.

Elengedem.
Egyszerűen azért, mert muszáj. Mert dolgoznom kell, mert nincs más opció, mert az élet nem mindig választható műfaj.  És azért is, mert kíváncsi vagyok, mi történik, ha mégis engedek kicsit a szorításból.

Már látom magam előtt: anyám fotót küld, ahogy a gyerek hóangyalt készít és nevet. Idilli, amerikai filmes jelenet, nemdebár? Látom, ahogy este mesét olvasnak neki, és ő ugyanúgy belealszik a lapok közé, mint itthon. És látom azt is, hogy én közben egyedül is képes leszek létezni — ha csak pár napra is. Talán ez a legnehezebb része: nem elengedni a gyereket, hanem újra megtalálni magamban azt a nőt, aki tud nélküle is lélegezni. Drukkolok mindkettőnknek. 

Mit mond a pszichológia? 

A gyermekpszichológusok szerint teljesen természetes, hogy egy szülő ilyenkor szorong. A magyarázat sokkal egyszerűbb, mint hinnénk: a gyerek könnyebben alkalmazkodik az új helyzethez, mert a jelenben él. A felnőtt viszont előre él — a fejében már lejátszotta az összes lehetséges forgatókönyvet, a valószínűtől a teljesen irracionálisig.

A szülői agy ráadásul úgy működik, mintha be lenne huzalozva egy veszélyérzékelő rendszerre. Még akkor is riaszt, amikor a gyerek valójában teljes biztonságban van. Ez nem gyengeség, hanem biológia: így vigyáztunk rájuk az első naptól.

A szakemberek gyakran mondják azt is, hogy az elengedni érzése valójában nem a gyerekről szól, hanem rólunk. Arról a félelemről, hogy nélkülünk is boldog lesz. Arról, hogy egy kicsit túlságosan szükségünk van arra az érzésre, hogy mi vagyunk a biztos pont. Arról, hogy nehéz elhinni: attól, hogy néhány napig máshol alszik, nem lesz kevésbé a miénk.

És ami talán a legfontosabb: a gyerekek nagyon is szeretik érezni, hogy „nagyok és ügyesek”. Egy néhány napos nagyszülős kiruccanás hatalmas önbizalomlöket nekik — sokkal nagyobb, mint amit mi, aggódó felnőttek valaha is sejtenénk.

A pszichológusok szerint a szülőknek ilyenkor nem az a feladatuk, hogy ne féljenek, hanem az, hogy megengedjék maguknak a félelmet, és közben mégis elengedjék a gyereket. A kettő szépen megfér egymás mellett. Mint két hatalmasra puffadt karácsonyi kuglóf.