Vér és könnyek - megint nem sikerült teherbe esni

Elfintorodok, és elkezdem utálni magam azért, amit érzek. A csalódottságért, a félelemért, a szomorúságért. Másoknak évekbe telik, nekem nincs jogom hisztizni. Másoknak? Most egy kicsit mi vagyunk a "mások". Eddig miért nem aggódtam? Minden hónapban megvolt a magyarázat. Egy hónap nem hónap. Ennyi idő alatt csak annak jön össze, aki nem akarja: véletlenül. A második hónapban sok volt a stressz. Munkahelyi gondok. Persze, hogy nem sikerült. A harmadik a műtét hónapja. Jobb is... telenyomtak mindenféle gyógyszerrel, ne olyankor foganjon a kicsi. A negyedik hónapban utaztunk. Stressz, környezetváltozás, nem csoda, ha nem jött össze. Az ötödik hónapban megfáztam. Majdnem két hétig betegeskedtem, mert ugye dolgozni közben muszáj volt. És itt a hatodik hónap. Nincs semmi, amire ráfoghatnám. Tényleg semmi. Ettől borultam ki? Vagy a fél év egy lélektani határ lenne?

Lassan felállok és betét után kutatok a polcon. Alig van pár darab, venni kell. Az ovulációs tesztekből is csak kettő maradt. Az nem lesz elég. Újabb csomag kell. És kis műanyag pohár is... A gondolattól elsírom magam. Ami eddig rutin volt és móka, az most valóságos tortúrává változott. Mitől? Még mindig nem értem. Csak hat hónap... Sokan irigyelnék a gondjaimat, ha tudnának róla. Egyszerű, később majd írok egy listát. Biztosan kell más is a patikából. Fogytán a lázcsillapító. Igen, a lázcsillapító, amit nem mertem bevenni, amikor olyan csúnyán megfáztam, mert megvolt bennem a remény. És két hét múlva talán megint meglesz majd.

Letusolok. Igyekszem lemosni magamról minden rossz gondolatot. Semmi baj. Még van idő. Majd a jövő hónapban. Vagy azután. Nem sietünk. Ő még szerencsére nem élte bele magát. Nem tartja számon a ciklusom. Nem is bánom. Legalább mehet minden úgy, mint eddig. Nem kell megtudnia, hogy egy pillanatra meginogtam. Letörlöm a vizet, a vért, a könnyeket. Felöltözök, és újult erővel lépek ki a fürdőszobából.

A látvány, ami fogad, megdermeszt. az ajtótól két centire áll Ő. Kócos és gyűrött. Pizsamában, mezítláb toporog, és egy bögre tea van a kezében. Az én bögrém. Habog valamit arról, hogy sokáig voltam odabenn, meg zajokat hallott, és hogy talán sírást vagy nevetést. Csak bámulok rá. Soha nem ébred fel reggelente a neszezésemre. Vagyis... eddig soha nem ébredt fel rá. Figyelem az arcát, amíg beszél. Tényeket sorol, de közben csupa kérdés. A keze pedig remeg. Már semmi mást nem érzek, csak azt, hogy szeretem. Boldog vagyok. És ha nem is a jövő hónapban, de valamikor a közeljövőben már család leszünk. Hárman. Minimum...

Panna