Az idei április dettó. Megint nem kaptam meg a gyöngyös fülbevalót. Még mielőtt azt hinnéd, valami drága ékszer a szívem választottja, amire már évek óta sóvárgok, elmondom, hogy tévedsz. A gyöngyös fülbevaló inkább egy érzés. Műanyagból van, nem igazgyöngyből, és valami ócska fém a foglalata, nem arany. Párszáz forintos vacak, de én mégis olyan régóta vágyom rá.

Az esküvőmön vettem fel ilyet, és akkor valaki azt mondta, hogy nagyon szépen kihozza a szemem színét. Már nem is emlékszem, ki volt… De tényleg. Azóta minden közelgő ünnep előtt valahogy szóba hozom, hogy milyen régóta szeretnék egy gyöngyös fülbevalót. És eltelnek Karácsonyoknévnapokszülinapoknőnapok…és még mindig nincs gyöngyös fülbevalóm. Beszélek. Senki nem hallja.

Péntek reggeli ébredés. Folyik a tévéből a szerelem, királyi esküvő, anyák napja, meg egy beszélgetés: hogy is lehet az, hogy egy anya meg egy gyerek egy életen át nem beszélnek egymással? – szörnyülködnek a nők a stúdióban. Ez betalál.

Pont tegnap este sajdult fel megint…Szipogva feküdtem az ágyban, csendben, mert ha túl hangosan suttogunk, a pici lány a bal oldalamon hamar megébred. Megérez minden rezdülést. Össze vagyunk nőve – nem csoda.

– Mi a baj, Édi? –Semmi, apa, csak olyan jó most kiadni magamból… – De mit? – Nem tudom elmondani… Hogy is lehetne, pont neked… Ha elmesélném, azt mondanád, amit eddig is: ne foglalkozz vele. De hát valamit változtatni kell – a picinek valahonnan meg kéne tudnia, hiszen egyszer neki is lesznek picijei. Honnan fogja tudni, milyen egy anya – honnan fogom tudni, milyen egy anya…

Magamba bújtatom, érzem a bőröm alatt pihegni, mint egy kismadarat – szétfeszít ez a forróság, annyira próbálom szeretni. Megvédelek…

Fellélegzek, még mindig alszik. Lassan lebegünk át mindhárman álmainkba – mindenki szuszog. Csak peregnek a szememből a gyöngyök. Hogy is mondhatnám.

Füleskutya

Anyák napja után: Leány gyöngy fülbevalóval