Amikor bukós a kisbaba

Amikor a friss elsőbabás anyuka hazaviszi a kicsit a kórházból, és pár nappal vagy ritkább esetben pár héttel később először jön vissza „hatalmas adag” tej vagy tápszer a babából a szokásos diszkrét büfi és pár csepp kaja helyett, akkor jön az ijedtség. Lelki alkattól függően pár alkalommal később első látogatás az orvosnál, miszerint a baba visszahányta az ételt, mi baja van? És persze nehéz elhinni a választ, hogy a baba nem hányt, hanem bukott. És nem, nem mennyiséget, bár kétségkívül ijesztőnek tűnik (ezzel a "nem mennyiség" dologgal tudnék vitatkozni, pár napja mérleggel ellenőriztem bukás előtt és után a fiamat, a különbség kereken 20 ml volt, ami nem annyira kevés, tekintve, hogy kb. 100-120 ml a normális adagja). A jelenség oka a nyelőcső és a gyomor közötti zárógyűrű elégtelen működése. Fiúknál gyakoribb, koraszülötteknél szintén, a nagyétkű kisbabák és a tápszeresek ugyancsak gyakrabban buknak. Volt szerencsém egy nagyon bukós elsőszülötthöz és egy nem bukós másodszülötthöz a mostani kisbaba előtt, ha zongorázni tudnám a különbséget, felléphetnék.

Ott kezdődik, hogy az etetés ideje soha nem lesz rövidebb, mint fél óra, és akkor még nagyon ügyesek voltunk. Kb. tíz perc szopizás után (lassú evőknél, gyorsabban evő babáknál, gondolom, hamarabb) muszáj szünetet beiktatni és büfiztetni. Szigorúan textilpelussal, amit gondosan ki kell teregetni az egész vállamon, a hátam és a mellem egy részén, mert a baba bármilyen irányba képes elfordítani a fejét a történelmi pillanatban. Az üvegből etetett babáknál is kell szünetet beiktati kb. az adag felénél, még akkor is, ha minden alkalommal keserves sírást generálunk. A lényeg, hogy szünetekkel kell etetni, akármilyen éhes a baba és akármennyire sietős a dolgunk. Jobb esetben tudott annyit enni a törpike, hogy elég legyen a következő etetésig. Ha nem jártunk sikerrel, akkor idő előtt úgy tűnik - tűnik! - hogy jóllakott a gyerek, mert tele van a hasa levegővel, és erre a tévedésünkre legtöbbször sajnos csak akkor jövünk rá, amikor már késő, két etetési idő között újra üvölt a baba.

Ha megvolt az etetés, akkor jön a fekete-fehér-igen-nem népi játék. Vajon szétbukja-e az agyát a gyerek vagy most éppen nem? Sétálgatva, rázogatva, hátat ütögetve, térdre vagy alkarra fektetve töltjük a következő kb. negyedórát. Közben változó intenzitással, változő időközönként büfög a baba, és jön vele kifelé az a drága anyatej, aminek minden cseppjéért kár. Én kb. ilyenkor szoktam megutálni a szoptatást, amikor látom, ahogy a tej, amiért olyan sokat melózunk, és tényleg minden cseppje aranyat ér, hangos placcsanással landol a járólapon. Valahogy a tápszer elvesztegetése kevésbé tud felizgatni. A gyereknek viszont kb. tökmindegy, minden bukás előtt ugyanúgy szenved, tekereg, nyújtogatja a nyelvét, és minden bukás után ugyanúgy megkönnyebbül. Kivéve, amikor az orrán keresztül is távozik a cucc, amikor aztán halálra rémül, és miközben elkeseredetten, vörös fejjel próbál levegőt venni, szerencsétlenül kapálódzik kezével-lábával. Ilyenkor persze lőttek a nyugalomnak, az altatásnak, annak, hogy letegyem bárhová játszani. Egy ilyen horror után halálra váltan kapaszkodik belém, tágra nyílt szemekkel bámul a kegyetlen világra, és nem érti, hogy miért is történik vele ilyesmi.

Meni