Molnár István és a Libás tanya: gyerekként saját birtokról álmodott: „Mindennap eszem libát”

A békés megyei Libás tanya Tarhoson idilli élményt kínál a több órás utazás után. Marci, a jámbor komondor kedvesen bújik a kezeim közé, miközben beleszippantok a friss, vidéki levegőbe. Mielőtt vendéglátónk körbe vezet a saját maga által megálmodott falusi portáján, mennyei finomságokkal kínál minket: libazsíros kenyér libatepertővel, hagymával, rántott libamáj…

Molnár István és a Libás tanya - „Nagyjából 4 ezer libát tartottam”

Molnár Istvánt mindenki ismeri a környéken, sőt sokan azon túl is, hiszen az ország minden pontjáról járnak ide csoportok, többször szerepelt gasztronómiai tévéműsorokban, pár éve pedig egy reality-ben is bemutatkozott. Feleséget azóta sem talált, ennek ellenére örömben telnek a mindennapjai, hiszen rengeteg barátja, jó ismerőse van és imádja, amit csinál a Libás tanyán. 

– Tősgyökeres tarhosi vagyok – meséli. – Tanyán nőttem fel, gyerekként magamba szívtam a mezőgazdaságot. A szüleim szarvasmarhát, disznót tartottak. Kereskedőnek tanultam, egy időre elnyelt a város, bár már akkor sem tetszett, mert túl zsúfolt volt. Az anyai nagyszüleim itt laktak szemben, rendszeresen látogattam őket. Gyakran nézegettem ezt a tanyát, mindig olyan rendben volt, fel volt seperve, tartottak itt jószágokat, volt gyümölcsös. Gyerekként arról álmodoztam, hogy de jó, lenne, ha az enyém lehetne. Az élet úgy hozta, hogy néhány évtizeddel később, 36 éve sikerült megvásárolnom. Bérnevelésben tartottam itt libákat. Először nem nagy mennyiséggel, ezerrel kezdtem, aztán ahogy nőtt az ól és több takarmányt tudtam beszerezni, úgy nőtt a létszám is négyezerpárszáz darabig. Harminc évig tartott ez az időszakom. Naposként érkeztek a kislibák, 36 fokos talajhőmérsékletet kellett nekik biztosítani, majd naponta egy fokot lehetett csökkenteni a hőmérsékleten. Semmilyen műszerezettség nincs az ólban, kéthetes korukig szinte állandóan köztük voltam. Ha én jól éreztem magam, akkor a liba is jól érezte magát. Ha azt láttam, hogy összebújnak, akkor gyorsan tenni kellett a kályhára.

Tasmániából is jönnek vendégek a Libás Tanyára

Annak idején csak egy kis házikó, istálló, góré, disznóól volt a tanyán. Mára több vendégház, színpad, sőt, lakodalmas pajta is épült a Libás tanyán.

– 2008-ban egy pályázat segítségével bővült először az épületek száma – árulja el. – Kitaláltam, hogy létrehozok egy olyan helyet, ahol bemutatjuk a szárnyasok életét, „A kislibáktól a tollpaplanig” címmel. Sokfelé elmeséltem a faluban, a városban a tervemet, de mindenki csak legyintett. Azt gondolták, hogy nem lesz ebből semmi, mert senki nem jönne el ide a világ végére. Én viszont nagyon hittem benne, mert tudtam, hogy az emberek vágynak ki a természetbe. Még abban az évben minden hétvégére lefoglalták a vendégházat, és azóta is tart ez az érdeklődés. A legtávolabbi visszajáró vendégem Tasmániából jön, de rendszeresen érkeznek csoportok a környező országokból is. Évente 6-7 lakodalmat tartunk, születésnapi ünnepségeket, sőt nálunk gyűlik össze minden évben többszáz Ausztráliában élő magyar. Körülbelül 20-25 főt tudunk elszállásolni, megteríteni pedig 300 főre. Amikor belefogtam ebbe az egészbe, nem volt pénzem hirdetésekre, így arra hagyatkoztam, hogy majd szájról szájra elterjed a hírünk. Meghívtam vendégeket, és csak annyit kértem tőlük, amikor visszamennek a városba, mondják el az ismerőseiknek, hogy mit tapasztaltak itt, akár jót, akár rosszat. Később, amikor már népszerűek voltunk, kitaláltam, hogy évente háromszor tartunk nyílt napot, és aki idejön, annak alanyi jogon jár a mézes pálinka és a libazsíros kenyér. Az első ilyen Márton-napi rendezvényünkön, több mint ezren fordultak meg egy nap alatt.

Ez a tökéletes sült titka a Libás Tanyán

Pista jó néhány éve abbahagyta a bértartást, most már ezer alatt van a libái száma, mert ennyire van szükségük a vendéglátáshoz. Miközben bejárjuk a Libás tanyát, hamar feltűnik, hogy még a kiegészítők is libásak, terítők, függönyök, díszek. Rengeteg hasonló tárgyat kap ajándékba, bár viccesen hozzáteszi, hogy sokszor kacsás holmival lepik meg az ismerősei, pedig a csőrükről könnyű felismerni a különbséget.

– Van egy bevált menüsorunk, amit a vendégek is nagyon szeretnek – meséli. – Érkezéskor libazsíros kenyér lila hagymával, tepertővel, utána jön a mézes pálinka, tanyasi húsleves csigatésztával, libasült, sült krumpli, lila káposzta. Én magam is kedvelem a libatepertőt, libasültet, libamájat. Ha tehetem minden nap eszek valami libásat, és szerencsére megtehetem. A jó libasült egyébként nem egy nagy ördöngősség. Levágjuk a libát, megkopasztjuk, felbontjuk, besózzuk egy napra, majd betesszük a kemencébe egy éjszakára, 100 fokon, úgy, hogy ellepje a libazsír, ettől lesz jó puha. Majd másnap 250 fokon megpirítjuk, hogy ropogós legyen a húsa. Én nem használok semmilyen fűszert, mert így érezhető igazán a liba finom, jellegzetes íze. Van segítségem, de természetesen, amikor csak tehetem, itt vagyok a vendégekkel. Az egyetlen dolog, amit nem adok ki a kezemből az az irányítás, de ha kell, ugyanúgy felseprem az udvart, vagy adok a libáknak enni. Ha itt körbe nézek, jó látni, hogy mindent én találtam ki, és itt voltam a munkálatoknál is, segédmunkásként. Mi parasztemberek sokszor korán kelünk, mert belénk van ivódva, mégis azt szeretem a legjobban, hogy megvan a szabadságom és hogy itt kedvemre alkothatok. 

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: