Az ember, aki kilencvenezer kilométert sétált az Astoriában

„Fiam, te ne csinálj semmit, tanulj meg járni!" – ez volt Tóth István 1970-ben kezdődő és másfél évig tartó tanulóidejének első és legfontosabb intelme. Pályafutását ezért azzal kezdte, hogy minden nap 3 és 6 között – ekkor volt zárva az Astoria szálló étterme - egy tálcával a kezében járkált fel-alá. Aztán évekig sétált még így – immár élesben, számításai szerint eddig összesen 90 ezer kilométert. Ez nagyjából annyi, mintha ötször elsétálna Tokióba és vissza.

Tóth István az egyik – ha nem a – legrégebbi motoros az Astoria szállóban: tizennyolc évesen, 1970 szeptember elsején kezdett el dolgozni felszolgálóként, jelenleg az étterem főpincére. Közben sok poszton megfordult, és csak egyszer kalandozott el pár évre a Kárpátia étterembe, aztán visszatért az Astoriába. Innen is megy nyugdíjba idén decemberben.

Gyönyörűen lángolt a Gundel-palacsinta

„A szervírozás úgy ment, hogy ezüst tálcára tálaltuk az ételeket, kocsira tettük és a vendég előtt szedtük ki. Az asztalnál is főztünk, főleg télen, például Budapest bélszínt. Ehhez egy speciális kocsi kellett két gázrózsával, serpenyő és sokféle fűszer" – meséli a hetvenes évekről. Majd szemléletesebb képet ad a folyamatról: „Jött a kolléga a lángoló karddal, fogtam, lehúztam a bélszínt a kardról és rátettem a ragut. Amikor a Gundel-palacsintát flambíroztuk, égett minden. Gyönyörűen lángolt" – meséli átszellemülten.

„A reggeliző vendég volt a legmacerásabb: vagy ivott előző éjjel vagy nem ivott – és akkor meg az volt a baj – vagy túlaludta magát vagy sietett" – jellemzi a nyolcvanas évek nyüzsgését, amikor még hét kollégájával együtt reggeliztettek minden nap – míg mostanában hárman vannak. A váltásnak részben az is az oka, hogy a nyolcvanas évektől büférendszerben működik a reggeli.

Ez a mozgalmas korszak úgy két évtizedre volt jellemző: a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek elejéig. A négycsillagos, felső-középkategóriás szállodai rész most is rendben megy, a kávéházi és éttermi rész ugyanakkor mehetne valamivel jobban is. Régen a budapestiek is bejöttek a szállóvendégek mellé enni, a törzsvendégek között pedig több ismert név is felbukkant. Tóth István töpreng is kicsit, hogy kiket említsen. Ide járt Szabó István és Andy Vajna filmrendező, Hegedűs D. Géza pedig a mai napig betér. „A Jancsó (Miklós) nagy úriember volt, nem lehetett megelőzni a köszönésben" – mondja. Jancsó és Hernádi Gyula mindig a 23-as asztalnál üldögéltek, az utóbbi művész szinte mindig Parádi vizet ivott és táfelspiccet evett. Moldova György általában presszókávét ivott, amihez túrós táskát kért. A szálló illusztris külföldi vendégei közt volt Franco Nero, Larry Hagman (aka Jockey Ewing), Jessica Lange, Maurice Béjart francia balettművész, Luca Zingaretti olasz színész - sorolja a neveket.

"Próbálták elszórakozni a pénzt, ami megmaradt"

Tóth István a kávéház mellett dolgozott az Astoria bárban is, ami ismert éjszakai mulatóként dübörgött a hetvenes-nyolcvanas években. Este 10-től hajnali 4-ig tartott nyitva, a hétfő volt az egyetlen szünnap. „A nyolcvanas évek végén a magyaroknál volt pénz, de áru ugye nem volt. Ezért próbálták elszórakozni azt a pénzt, ami megmaradt" – emlékszik vissza a korszakra. Az 50-60 ember befogadására alkalmas nézőtér mindig tele volt, sokan a lépcsőn álltak, volt hogy kétszázan is voltak.

Éjféltől egyig varieté műsorral szórakoztatták a vendégeket, egytől-négyig tartott a tánc. „Medveczky Ilona a 70-es évek végén jött haza egy akkora Mercedesszel, hogy nem fért be a Magyar utcába" – emlékszik vissza Tóth István. „Cserháti Zsuzsa pedig életveszélyesen gyönyörű nő volt. Elénekelte három számát és ment tovább. A 80-as évekből St. Martint és Szulák Andreát említi, mindketten az Astoriában kezdték karrierjüket.

„Az éjszakai munka elegáns munka, csak italokat kell hordani" – foglalja össze ennek a korszakának a lényegét Tóth István. 1987-től négy éven át vezette a bárt, utána a helyet kiadták bérbe, azóta ő az étterem főpincére. Rengeteg cigányprímás megfordult itt, jelenleg csütörtöktől szombatig van élőzene a kavéházban. Köztudott, hogy itt dolgozott Schmitt Pál is, 1976-tól 81-ig igazgatóhelyettesként.

A hetvenes-nyolcvanas években háromszáz embernek adott munkát az Astoria, mindig ki volt rakva a „munkásfelvétel" feliratú tábla. Most 50-60-an biztosítják a 138 szobás hotel és a hozzátartozó létesítmények életét. A vendégek közül az idősebb generáció kihalt, néhány éve viszont megjelent egy új réteg: a fapadosokkal érkező legénybúcsúsok is rákaptak az Astoriára, ők rendszerint csütörtöktől vasárnapig maradnak. „Isznak pár napig, aztán hazamennek" – szomorodik el egy pillanatra Tóth István. Mutatóba persze maradtak idősebb vendégek is.

A bepoloskázást mindenki tudta

Tóth úr még ismerte az utolsó tulajdonost, Unger Ödönt. A szállodát az Unger család építtette, az ő tulajdonukban volt 1948-ig, amikor is államosították. Uger Ödönt egyik napról a másikra kizárták az épületből, ahonnan családjával külföldre távozott. A szálloda igazi fénykora 1941-ben ért véget, amikor a Gestapo parancsnoksága besétált és két óra alatt elfoglalta az épületet). „Unger Ödön később egy-két évente visszajárt és itt aludt, a szállodában. Az első kérdése mindig az volt, hogy megvan-e még a híres Napoleon-váza, ami 1945 előtt a családjáé volt (lásd a fotón). Halat evett, fogast, kis üveg borral és vízzel".

Az is köztudott, hogy az Astoria be volt poloskázva. A szállodát a hatvanas években szerelték fel a "technikával", egyik szegletében lehallgatóközpontot is kialakítottak: „A bepoloskázást mindenki tudta" – mondja Tóth István. „Ahogy azt is, hogy ment a leinformálás" – teszi hozzá, aztán elmosolyodik. Hiába faggatom, erről inkább ennyi év után sem mond többet, hiszen munkájának egyik legfőbb velejárója a diszkréció.