Tudósítás az ukrán-magyar határról: egy élet munkáját hagyta hátra az ötgyermekes Ibolya

Ahogy robogunk az ukrán határ felé, a helyzet egyre vészjóslóbb: mindinkább elmaradoznak a járművek, míg végül azon vesszük észre magunkat, hogy jó ideje egyedül vagyunk az M3-as autópályán. Szemből feltűnik néha egy-egy ukrán rendszámú autó, a határ felé viszont senki. A határsorompónál kifelé egy lélek se, befelé viszont annál többen várakoznak az ukrán oldalon. A kilométeres kocsisor mellett emberek tömkelege kavarog.

Mindenki összefogott Beregsurányban

Beregsurányban étel, forró ital, fűtött iskola, pihenőhely várja a megfáradt utasokat. Az iskolások rendkívüli tanítási szünetet kaptak, mert kellett a hely a menekülteknek. Először csak a tornaterem telt meg, azután az aula, és mostanra az összes folyosó is.  

– Szerencsére nemcsak gázolaj- meg cigarettacsempészet volt az elmúlt húsz évben, hanem sok kapcsolat szövődött, amit most jól tükröz, hogy ennyien megmozdultak – mutat rá Herka István, Beregsurány polgármestere. Rengeteg önkéntes van itt közelről és távolról, de a karitász és más segélyszervezetek is, köztük a máltaiak, a baptisták, az ökumenikusok, a katolikusok és a görögkatolikusok, hogy közösen segítsenek az érkezőkön, akiknek nemcsak ellátásra és fedélre van szükségük, hanem emberi szóra, törődésre és megnyugtatásra is.

Nem ilyen jövőt szánok a gyermekeimnek!

– Öt gyermekem van, nekik nem ilyen jövőt szánok, ezért jöttünk el – mondja a Nagyberegből érkezett Ibolya (nyitóképünkön, jobbra). – Nekünk eddig csak ukrán papírjaink voltak, de most szeretnénk itt, Magyarországon letelepedési engedélyt kérni és munkát találni. Nagyon fájt odahagyni mindent, azt a kis házat, amit egész életünkben építgettünk-szépítgettünk, a kertet a sok zöldséggel és gyümölccsel, meg a jószágainkat, de alig tudtunk magunkkal hozni valamit. Új életet kell kezdenünk, ha nem térhetünk vissza.

Sehol sincsenek kint biztonságban

– Mindent bombáznak, nincs megállás. A kijevi kórházak megteltek sebesültekkel, de még a mentőautóban sem vagyunk biztonságban – idézi fel frissen szerzett rossz élményeit Okszána, aki gyermekeivel együtt kelt útra az ukrán fővárosból, és három napon át utazott hol busszal, hol vonattal, mire a magyar határra ért. Itt buszra szállhatnak, ami magyarországi befogadóállomásra viszi őket. Jamila négy hónapos kisbabájával vágott neki a hosszú útnak. Nigériai orvos, a harkovi egyetem mesterképzésén tanul.

– Abba kellett hagynom a tanulmányaimat, nem maradhattunk Harkivban, nagyon veszélyessé vált. Azt hallottuk, hogy lőttek már le anyukát, apukát és a gyermeküket is a háborúban, akik nyilván senkinek nem ártottak. Nem akartunk mi is ilyen sorsra jutni! Ezért inkább ott hagytunk mindent. Kijeven átjöttünk, Lvovban és Uzsgorodban is át kellett szállni, mert megállítottak minket. Hol a vonat nem mehetett tovább, hol a busz – mesélte. 

El tudják képzelni, milyen ilyen pici gyerekekkel vándorolni napokon át? Fogalmunk sincs, hogyan jutunk el Budapestre, ahonnan hazarepülhetünk végre.

150 ezerért akartak fuvarozni a hiénák

– Ami mindig a legnehezebb, az a logisztika, annak a megszervezése, hogy ki hogyan tud továbbmenni – mondja Cserép Emese, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa.  Korábban taxishiénák 150 ezer forintért kínáltak egy budapesti fuvart, de őket elzavarta Beregsurány polgármestere. Önkéntesek viszik ingyen vagy benzinpénzért az utasokat, a MÁV rendkívüli vonatszerelvényeket állított be, de így sem könnyű mindenkit eljuttatni a céljához. Néhány óra alatt megháromszorozódott az érkező menekültek száma. Herka István polgármester bizakodó:

– Ahogy a taxishiénákat sikerült elűzni, úgy a többi problémával is meg fogunk küzdeni. Olyan sokan segítenek, hogy ez nem is lehet másként!

Ott kellett hagynia a családját, aggódik

– Én még el tudtam menekülni, de az anyukám, a nővérem és a kistestvérem ott ragadtak Kijevben – mondja Milena. – Ott már olyan harcok vannak, hogy a bunkerig se tudnak elmenni. El se tudom érni őket, mert ahol laknak, ott találat érte a transzformátort, ez a legutolsó információm róluk. Azóta nincs áram, nem tudják tölteni a telefont, így azt se tudom, élnek-e még egyáltalán. Én éppen vendégségben voltam a Lvivben élő rokonoknál, így úsztam meg. De mi lesz velem itt nélkülük?

Félnek az ukránok a segítőktől is

– Mi 120 kilométerről, Ibrányból jöttünk segíteni – mesélte Mátyás Henrietta önkéntes segítő a tiszabecsi határátkelőnél. – Hoztunk szendvicseket, ásványvizet, tartós élelmiszert, tisztálkodószereket, pelenkát, mindent, amire a menekülteknek szükségük lehet. De alig-alig állnak meg, mert félnek, hogy mi is ártani akarunk nekik. Ezért is írtuk ki ukránul, hogy segíteni szeretnénk, de még így is félnek. Azok után, amin keresztülmentek, nem bíznak senkiben.