Szilágyi Péter agresszív viselkedése nem volt egyedi eset a családban, hiszen édesanyja apja is hasonló vérmérsékletű volt. <a href="http://www.borsonline.hu/szilagyi-istvan/cimke/26772" target="_blank">Szilágyi István</a> özvegye a jövőben bízva, sapkáját levéve nyilatkozott lapunknak.
Sokkoló részleteket mesélt hétfőn a Borsnak a Szilágyi család belső ügyeiről a színész özvegye, Jolika. Az idős szobrászművész mindennap többször átgondolja, hogy mi vezethetett idáig.
– Péter kedves fiú, de gyenge az idegrendszere. Azon a napon is bekattant, nem lehet ezt másképp kifejezni – mesélte a Bors munkatársának az özvegy, majd így folytatta – Sokat gondolok arra, hogy miképp jutottunk idáig? Hogy meg lehetett volna előzni a bajt? Nem tudom. A fiamnak sok gondolat kavargott a fejében, zavart volt, és elborult az agya aznap. Borzasztóan sajnálom Pistát – terelte a szót a férjére, akiről a mai napig jelen időben beszél, mintha most is itt lenne vele.
– Szegény Pista, olyan jó ember. Csak jót érdemel.
Képzelje, 1968-ban Egerben ismertem meg, egy közös barátunk mutatott be minket egymásnak az állomáson. Alkotóházban voltam ott. Első pillantásra egymásba szerettünk, két hét múlva megkérte a kezemet, és én igent mondtam. 1968 óta vagyunk házasok. Van egy fiam, 70-ben született, van egy unokám, 17 éves, kint él Brüsszelben, jó dolga van. Rendes a pótpapája eritreai arab, rengeteget örökölt, úgyhogy el van látva a gyerek mindennel. Nem tudom, mikor találkozom vele legközelebb – mesélt az életéről Jolika.
Az özvegy a beszélgetés közben többször elhallgatott, gondolkodott kicsit, aztán témát váltott.
– Itt szeretnék maradni ebben a házban! – nézett körül – Jó hely ez, rendes környék, nagyon aranyosak a szomszédok velem. Most már meg fogok élni. Pisti után kapni fogok özvegyi nyugdíjat, és képzelje, több mint 120 filmben játszott, azután kapni fogok jogdíjat is. Elég sok pénz, 54 ezer forintot. A 80 ezres nyugdíjamból 46 ezer forintot kapok, mert vonja a bank a többit. Jolikától azt is megkérdeztük, mikor beszélt utoljára a fiával.
– Mostanában nem. Jó helyen van, nem bántja senki. Egy barátja jár be hozzá, viszi neki a cigit és a kávét. Pszichológus kezeli – magyarázta a megtört asszony, majd meglepő következtetésre jutott:
– Lehet, hogy örökölte a fiam a családból ezt…
1946-ban Ózd mellett éltünk. Az apám öngyilkos lett, amikor én pici gyerek, mindössze négyéves voltam. Ő is hajlamos volt az erőszakra, de ezt csak elmesélésből tudom. Nem emlékszem rá. Kerestem a sírját, amikor már felnőtt voltam, de nem találtam meg soha. Csak egy régi fotóm van apámról. Jolika, bár nem szívesen beszél róla, lelkileg készül a pénteki napra, amikor utolsó útjára kíséri majd élete szerelmét, Szilágyi Istvánt.
– Ha megkérdezik, hogy vagyok, nem tudok rá válaszolni – mondta – A lelkem megvan. Nem vagyok se jól, se rosszul…Van altatóm, tudok aludni. Este hétkor beveszem, és reggel hétig alszom. A temetés nagyon rossz lesz, nehéz lesz… de túl kell esni ezen is. Aztán majd meglátjuk. Talán egyszer jobb lesz minden.
