Hatéves voltam, amikor kilyukasztották a fülem. Állítólag kellett, ha másért nem, azért, mert kaptam egy arany fülbevalót.
S ha már kaptam, hordjam is! Édesanyámat felmenti, hogy az ékszert nem ő ajándékozta. Anyu azt mondta, a fodrászhoz megyünk, s bár azt sem szerettem különösebben, kecsegtetett egy új frizura lehetősége. Ha elmondta volna, akkor is vállaltam volna a lyukakat, ugyanis fogalmam sem volt – hiszen nem is lehetett –, hogy mivel jár mindez, és én is szerettem volna már hordani a csecsebecséket.
A hosszú loknikat felváltotta egy fiús bob (mert megyek majd iskolába, és ne lógjon a szemembe – véleményem szerint ezt is szabályozhatná az EU, mert nekem akkor az is csonkításnak tűnt), de ami még nagyobb baj, két lyukkal többem lett a procedúra végére.
Azt nem mondom, hogy ne lettem volna büszke a következő héten az oviban, de azt hozzá kell tenni, hogy azért csak napok múlva tudtam dicsekedni, mert a sok sírástól belázasodtam. De azt a napot anyu is végigsírta velem. Az első lyuk beszúrása után fél órát meditáltunk a sarokban kettecskén, mire rábeszélt a másodikra. Bár nekem még nincs gyerekem, el tudom képzelni, mit érzett akkor. Én is hallottam már gyereket fájdalmában sírni.
Tudom, másnak ez meg sem kottyan. De ha mégis? Ha az én gyerekem ül majd a karomban könnybe lábadt szemmel, akkor el fogom átkozni azt a napot is, amikor feltalálták a testékszereket. Ha pedig 16 évesen olyan hülye lesz, hogy a barátnőivel egymás fülét szúrják át öngyújtón melegített tűvel (mint ahogy a nővérem csinálta), lelke rajta. Én azonban nem adom meg a lehetőséget arra, hogy egyszer az én gyerekem fogalmazzon bele egy jegyzetbe, mert átlyukasztattam a fülét. Fülbevalót pedig már nem hordok.
