A tegnapi tárgyalásig Magyarországon egyetlen nőt sem ítéltek tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre. Pedig kegyetlen asszonyok sokasága ült már a vádlottak padjára – ki darabolós gyilkosságért, ki a férje elevenen elégetéséért kapta meg jogos jussát. Ismétlem: ezek a nők öltek, a saját két kezükkel oltották ki mások életét.
Polcz Erika tevőlegesen nem vett részt Szita Bence brutális kivégzésében, ám a szörnyű terv az ő agyában fogant meg, majd kéjesen végignézte a 11 éves kisfiú lemészárlását.
Amikor Vadócz Attila bíró tegnap örökre rács mögé küldte a kegyetlen mostohát, akkor nem feltétlenül csak a paragrafusok irányelvei döntöttek. Az ítélet többről szólt, mint a jog. Jóérzésről, alapvető emberi normákról, példamutatásról, a közösség megnyugtatásáról. A törvényszék világos üzenetet küldött az ország minden polgárának: aki ilyet tesz egy gyermekkel, az ne számítson semmiféle mérlegelésre!
És ez így van jól. Ennek így kell lennie. Nincs bocsánat, nincs jogi csűrés-csavarás, jelen állás szerint a három gonosztevő a börtönben rohad meg. Remélhetőleg a másodfokon ítélkező bíró helybenhagyja Vadócz Attila döntését.
Tudom, most sokan azt kérdezik: miért kell a társadalomnak állnia az ilyen emberek elzárásának költségeit? Miért fizessük a zabálásukat? Egyszerűbb volna gyorsan megszabadulni tőlük. Visszaállítani a halálbüntetést, aztán irány a bitófa!
De az elégedetlenek gondolják csak végig: valóban ez lenne a jobb megoldás? Néhány percnyi rettegés, aztán fájdalommentes halál? Az örök börtön arányosabb vezeklés. Csak a magány lesz a társuk. Nem vár rájuk más, csak az őrület és a lassú elmúlás. Ugyanazt kapják, amiben annak az ártatlan kisfiúnak volt része. Kínlódjanak a végsőkig – élve eltemetve!
