Íme az ország legrégebbi optikája, ahol Madách Imre szemüvege is készült

Egyáltalán nem átlagos optikában járunk, hiszen modern kütyük és berendezés helyett az 1800-as évekből fennmaradt, jó illatú fapultban igazi kincsek ékeskednek: okulárék, ollószemüvegek, egylencséjű monoklik. Nem csoda, hogy sokan csak azért jönnek be az ötödik kerületben Magyarország legrégebbi optika üzletébe, hogy megnézzék a muzeális tárgyakat. Mi lehet a Libál Optika titka, hogyan tudtak ilyen sokáig fennmaradni? 

A Libál Optika története

A budapesti Veres Pálné utca egykoron kézműves utcának számított, ahova lovas kocsikkal érkeztek a nemesek, a látszerészeten kívül volt itt ötvös, porcelánragasztó is. Azóta szinte minden megváltozott a belvárosban, a legtöbb üzlethelyiségben ma már bár vagy kávézó található. A közel kétszáz esztendős Libál Optika viszont egyelőre kitart és továbbra is működik. 

– 1846-ban alapította a helyet a Libál-család – meséli Erzsébet. – Állítólag Széchenyi István hívatta őket ide Cseh-Morvaországból, amikor iparosítani kezdték az országot. Először körzőket és rajzeszközöket árultak, egy idő után szemüveget is kezdtek forgalmazni, de azt nem tudjuk, hogy hol szerezték be, hol gyártották őket. Szerencsére sok tárgyunk van ezekből a régi időkből, például egy ollószemüveg, aminek az a különlegessége, hogy állítólag ezzel írta Madách Imre Az ember tragédiája című művét. Szeretnénk ezeket a régiségeket megőrizni az utókornak, így ezeket nem lehet megvenni, díszként, hagyatékként funkcionálnak. A Libál Optika Emmi nénije 1937-ben került ide tanulóként, ő nem az eredeti család leszármazottja, mégis sokan Libál néninek hívták, sőt sok vásárló a mai napig így emlékszik rá, hiszen jó pár évtizedig egyedül vitte az üzletet. Majd 1947-ben vette át az egész céget. Nagyon szerette ezt a szakmát, maximálisan az emberekért élt. Nem volt gyereke, neki tényleg ez volt az élete. 99 éves koráig itt dolgozott, nem remegett a keze, ha kellett, akár lencsét is csiszolt. Akkor is csak azért hagyta abba, mert combnyaktörés érte és már nem tudott bejönni. Mindenki nagyon tisztelte és szerette őt. Nem volt hízelgő személyiség, de igazán bölcs volt, mindig tudott valamilyen jó tanácsot adni. 103. évében hagyott itt minket.

„Kézzel készítettük a szemüvegeket”

Maga Emmi néni választotta ki és kérte fel Erzsébetet arra, hogy vegye át tőle élete csodáját, az ország legrégebbi optikáját, a budapesti Libál Optikát. 

– Gimnázium után, szembe találtam magam az Ofotért plakátjával, ami szerint felvesznek tanulókat – meséli Erzsébet a saját történetét. – Gondoltam, jelentkezek és fotós leszek. Kiderült, hogy nem fotózni tanították itt a fiatalokat, hanem fotó eladásra. Én nem szerettem abban az időben vevőkkel foglalkozni, így bekerültem a műhelybe, ahol szemüvegeket készítettem. Akkoriban elit-szakmának számított a látszerészet, mert azt mondták, hogy ez a város legelismertebb szakembere a tanár és gyógyszerész mellett. Akkor még kézzel készítettük a szemüvegeket. Üvegvágóval levágtuk, lecsipdestük a megfelelő formát, és kézzel csiszoltuk a legvastagabb lencséket is. A ’80-as évektől kezdték el gépesíteni a folyamatot, ma meg már mindent számítógépes rendszeren keresztül gyártanak. Egy volt osztálytársnőm alapított egy nagykereskedelmi üzletet 1990 körül, elhívott, hogy menjek hozzá dolgozni. Lencséket és kereteket árusítottunk. Ennek köszönhetően ismertem meg Emmi nénit, aki ide járt vásárolni. Később, volt, hogy csak betelefonált, én meg kihoztam neki az árut. Idővel közelebbi kapcsolat alakult ki köztünk. Pár év után megemlítette, hogy szeretné, ha én venném át az üzletét. Először megijedtem, de a büszkeségemnek jól esett. Végül belementem, egy ideig ketten vittük a boltot, aztán egyedül maradtam, majd később magam mellé vettem az unokahúgomat, Muráti Tímeát, aki szintén profi látszerész. Ma már olyan sok az adminisztráció, a számítógépes teendő, hogy nélküle nem is tudnám ezt csinálni.

„Azt mondják: csak önökben bízunk!”

Erzsébet őszintén elárulja, hogy legalább akkora teher, mint amekkora áldás a rá maradt örökség, hiszen nem könnyű kisiparosként fent maradni a nagy cégek árnyékában. 

– A mai napig nem tudom, hogy jól csináltam-e, hogy elvállaltam az üzlet vezetését – vallja be. – Óriási felelősség, hogy tovább tudjuk vinni, mert nagyon megváltozott a kereskedelem, és iszonyú nehéz fenntartani még úgy is, hogy én már nyugdíjas vagyok. Arra nincs keretünk, hogy modernizáljuk és például szemvizsgáló gépeket szerezzünk be. Arról nem is beszélve, hogy a helyiség sem alkalmas rá, mert szigorú szabályoknak kell megfelelni. Azoknak tudunk segíteni, akik tudják, hogy hányas szemüvegre van szükségük. Gyakran előfordul, hogy a különféle egyéb optikákban vásárolt darabokat végül hozzánk hozzák el beállításra, mert nem látnak vele tökéletesen, esetleg diszkomfort érzésük van a viselése során. Akkor lehet ilyen gond, ha egy progresszív szemüveg nincs hajszálpontosan bemérve a pupillához, vagy ha rossz a lencse minősége, esetleg, ha elhibázott volt a keretválasztás. Mi tényleg megpróbálunk tökéletes szemüveget adni a vendégnek. Illetve vállalunk javítást is, ami ma már elég nagy ritkaság. Sokan jönnek ide úgy, hogy azt mondják: csak önökben bízunk. Nagyon jól esik, amikor ilyet mondanak, mint ahogyan az is, ha visszajön egy vendég évek múltával. Bízunk benne, hogy továbbra is életben tudunk maradni, mert szerintem nem szabad egy ilyen régre visszanyúló, oly sok mindent megélt boltot bezárni.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: