Patkó Ágnes szüreti krimijében úgy folyik a vér, mint a bor: „Egy mustgázmérgezéses eset lett az első gyilkosságom”

Krimi, bor, Szekszárd. Már harmadik alkalommal forr össze a három kifejezés Patkó Ágnes Szekszárdi vörös krimisorozatának köteteiben. De mégis, hogy lett egy békés kisvárosból ilyen veszélyes hely, és egyáltalán hogy kerül a bor a gyilkosság mellé? A szüreti időszak kezdetével betekintést engedünk az írónő hátborzongató világába.

Szőlő, szüret, bor és vér a Szekszárdi borvidéken

Patkó Ágnes írónő egy gyerekkorban megtapasztalt félelmetes helyzetből merített ihletet az első könyvéhez, és tősgyökeres szekszárdiként szinte elképzelhetetlen volt, hogy a történetnek valamilyen úton-módon ne legyen köze a szürethez, a borhoz.

– Szekszárdon nőttem fel, a városban, ahol a legtöbb ember élete összefonódik a szőlővel és a borral. Lehet ez hobbi, családi hagyomány vagy megélhetést adó munka, de itt mindenkinek van véleménye, tapasztalata a témában, és nem ismerek olyan szekszárdit, aki ne találná fel magát egy szüreten. Annak idején még az iskolából is egy-egy hetet töltöttünk szőlőszedéssel – idézi fel a krimiíró.

Patkó Ágnes: „Kicsi korunktól részt vettünk a munkában”

A Szekszárdi Borvidék természetesen több települést is magába foglal, de Tolna megye ezen kívül eső falvaiban is komoly hagyománya van a borkészítésnek. Vörösboros vidék ez, főként kék szőlőfajták rendezett sorai futnak fel a domboldalakra. Egy ilyen közegben felnőni meghatározó élmény.

– Édesapám Szakályból, édesanyám Gyulajról származott, a két szomszédos falu nagyjából negyven kilométerre esik Szekszárdtól. Ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tanár édesanyám munkája megengedte, hogy nyaranta sok időt töltsünk a nagyszüleimnél Gyulajon – meséli Patkó Ágnes. A pici zsákfalu jellegzetes tolna megyei tájon fekszik, hullámzó dombokkal, a völgyekbe épült utcákkal, sváb stílusú hosszú parasztházakkal, és az ország egyik legjobb adottságú talajával, amelyet nemcsak a gabona, de a szőlő is hálásan fogad. 

– A nagypapám, Müller Márton, és a nagymamám, Móri Erzsébet számára a földművelés olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. Tudásvágyó nagyapám ráadásul követte az újabb és újabb szakirodalmakat és vívmányokat, és az övé volt az egyik első kordonos művelésű szőlő a faluban. Mi, unokák pedig már kicsi korunktól részt vettünk a munkában.

A kis kosártól egészen a metszőollóig

Aki vett már részt szüreten, az tudja, hogy ez egyszerre kemény munka és remek szórakozás. Ágnes is úgy emlékszik, hogy ami olyan jó élmény volt a családdal, szeretettel gondozott szőlővel, mustivással, az az iskolai kötelező munkán ipari mennyiségben, hatalmas táblákban, nem volt olyan hívogató. 

– Annak idején, a rendszerváltás előtt a szekszárdi borkészítés nem annyira a minőségről, sokkal inkább a mennyiségről szólt. Én az otthoni szüretet szerettem, amikor összegyűlt minden gyerek és unoka, bográcsban készült a gulyás, a nagymamám szilvás gombóccal lepett meg minket, és bár rendszeresen elhangzott a régi utasítás, hogy a szedőknek fütyülniük kell, ezt senki nem vette komolyan, és annyi szőlőt ettünk, amennyit csak tudtunk – mosolyog az író. A család minden fiatalabb tagja emlékszik a kis kosárba szedett fürtökre, amíg csak azt bírták, aztán a vidám ugratásra, hogy el ne vágják szedőpárjuk ujját az ollóval. A régi mondás szerint a szőlőnek nem gazdája van, hanem szolgája, és ez alighanem igaz, hiszen rengeteg munkát és odafigyelést igényel, és akkor még nem is beszéltünk a borkészítés varázslatáról és veszélyeiről.

Egy régi emlék indította be a fantáziáját

A jó dolgoknak ára van: a bor alkoholtartalma a cukorból erjed ki, ez pedig veszélyes folyamat. Mellékterméke a széndioxid, amelyet borvidékeken mustgáznak hívnak, és mindenki tudja, mennyire óvatosnak kell lenni abban az időszakban, amikor forr a bor. 

– A régi szokás szerint a mélyen fekvő pincékbe ilyenkor csak gyertyával szabad bemenni, hiszen a láng azonnal elalszik, amint a széndioxid kiszorítja az oxigént. A gáz nehezebb a levegőnél, szagtalan, színtelen, alattomosan öl. Emlékszem a számtalan figyelmeztetésre, és emlékszem, hogy a szomszéd bácsit éppen ki tudták menteni a pincéből.

Amikor Patkó Ágnes krimiírásra adta a fejét, éppen ez az emlék volt az, ami elindította a fantáziáját. 

– Tudtam, hogy Szekszárdon játszódó történetet szeretnék írni, és azt is, hogy a bornak kell a középpontban lennie. Azonnal megvolt az ötlet, hogy egy mustgázmérgezéses eset lesz az első gyilkosságom – mondja a már háromkötetes szerző, akinek köszönhetően mára talán a Tolnai megyeszékhely a legveszélyesebb mind közül, legalábbis papíron.

Rozé, kadarka, bikavér

Patkó Ágnes nem lett szőlész, sem borász, még csak borszakíró sem, könyveiben viszont rengeteg bor folyik, és még több dolog derül ki róla. 

– Volt valaki, aki megszámolta, és én is meglepődtem, hogy a szereplőim valójában több kávét isznak, mint bort. De ez persze nem baj, hiszen a felelős alkoholfogyasztás fontos, és inkább a minőséget keressük, mint a mennyiséget! – figyelmeztet az író, aki előszeretettel népszerűsíti szülővárosa italának fogyasztását. 

Az első kötet középpontjában a rozé állt, amin sokan csodálkoztak is, de ennek pusztán technikai oka volt. Szekszárd, bár ma már sokan készítenek mást is, igazi vörösboros vidék, a második kötet főszereplője pedig éppen a legszekszárdibb fajta, a kadarka. 

– Nagyon is érdekes a története, hiszen, legyen bármennyire tipikus, a szocialista időkben nem telepítették, mert nem volt megfelelő a nagyüzemi termeléshez – meséli Ágnes, aki komoly kutatásokat végzett a fajta történetéről, majd egy krimiszálat is kerített köré. – A Végzetes házasítás a most megjelent harmadik kötet, ennek boros főszereplője a bikavér. Meglepett, hogy még ma is sokan csak Egerhez kapcsolják ezt a borfajtát, ez ellen sürgősen tennem kellett, akár néhány áldozat árán is.

„A nagyszüleim idejét akartam megidézni” - Mondta Patkó Ágnes

A szőlő és bor kiapadhatatlan téma, és a saját kutatás mellett szakértőt sem nehéz ebben a városban találni. Rosta Krisztina, az egyik legnagyobb szőlőbirtok borásza szívesen válaszolt a kérdésekre, hogy biztosan pontos információk kerüljenek a könyvbe. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a Szekszárdi vörös kötetei a szocialista rendszer ipari méretű szőlőtábláit idézően élvezhetetlenek lennének. 

– Én a nagyszüleim szőlőjének hangulatát akartam megidézni, egy idilli Szekszárdot, egy amatőr detektívcsapatot, akiknek a barátság a legfontosabb, és a sok nevetést, ami minden szüretünket jellemezte. Az olvasóim szerint sikerült is.

A gyulaji szőlő már nincs meg, de a család nem marad saját bor nélkül. Patkó Ágnes unokatestvére, László Káptalantótiban talált új otthonra, és a kék szőlőt fehérre cserélve készít bort. Ágnes pedig minden évben ott van a metszőollóval, hogy részt vehessen a borkészítés varázslatában, és újabb ihletet kapjon.

Ezek is érdekelhetnek: