Felért a csúcsra, majd eltűnt a történelem ködében – Megrázó részletek derültek ki Petőfi Sándor haláláról

1849. július 31-én, a segesvári csatában hatalmas túlerővel szemben harcolt Bem József serege. Aznap, az erdélyi dombok között, ködös fenyvesek és véráztatta mezők voltak tanúi annak, ahogyan a magyar szabadságharc végzetes fordulatot vett. Az események sűrűjében tűnt el egy fiatal, szenvedélyes költő, aki nemcsak verseivel, hanem fegyverrel is harcolt a szabadságért: Petőfi Sándor. De mi történt vele valójában?

Petőfi Sándor utolsó ismert napja

Petőfi Sándor 1849. február 19-től hivatalosan is a honvédsereg főhadnagya volt, Bem tábornok hadsegédeként szolgált. Már a forradalom kitörése, 1848. március 15-e óta aktívan részt vett a politikai és katonai eseményekben, de Erdélybe csak 1849 elején vonult, ahol közvetlenül Bem-hadsereghez csatlakozott. A segesvári csata reggelén a magyar csapatok még viszonylag jó pozícióban voltak, de délutánra megérkeztek az orosz segéderők, mintegy tizenkétezer fővel, s ezzel megpecsételték a magyarok sorsát.

Petőfit utoljára a fehéregyházi malom közelében, a Héjjasfalva felé vezető úton látták, fegyvertelenül, a visszavonuló csapatok között. Többen állították, hogy a csata hevében odaveszett, mások szerint sikerült elmenekülnie. A holttestét azonban sosem találták meg, és nem került elő egyértelmű, azonosítható maradvány.

A bizonytalanság okai

A segesvári csata zűrzavara és az azt követő megtorlások megnehezítették a pontos halotti nyilvántartások vezetését. A vereség után az orosz és osztrák csapatok feldúlták a környéket, a sebesültekre és halottakra nem sok figyelmet fordítottak. A holttestek többségét tömegsírokba temették, az azonosítás esélye minimális volt. Az sem egyszerűsítette a helyzetet, hogy a költőn kívül egy másik Petőfi nevű honvéd is részt vett a csatában, ami tovább növelte a félreértéseket. Petőfi haláláról nem készült hivatalos jelentés, és a katonatársak vallomásai is ellentmondásosak — egyesek látták elesni, mások szerint túlélhette a harcot.

A XIX. századi magyar köztudatban hamar legendák kezdtek szövődni: Petőfit látták élve, orosz fogságba esni, Szibériába hurcolni, sőt voltak, akik azt állították, évtizedekkel később találkoztak vele. Ezek a történetek idővel egyre vadabb formát öltöttek, ám alapjuk gyakran homályos, forrás nélküli vagy teljesen ellenőrizhetetlen volt.

Szibériai legenda: mítosz vagy valóság?

A legismertebb alternatív elmélet szerint Petőfi nem halt meg Segesvárnál, hanem orosz hadifogolyként Szibériába, a Bajkál-tó melletti Barguzinba került. A barguzini elmélet a XX. század végén bukkant fel, és Morvai Ferenc Petőfi-kutató, illetve Kiszely István antropológus nevéhez köthető, aki a rendszerváltás után expedíciót szervezett Burjátföldre Petőfi állítólagos sírjának felkutatására.” 1989-ben, majd 2000-ben egy ismeretlen csontvázat exhumáltak, és azt állították, hogy Petőfi maradványai lehetnek.

A Magyar Tudományos Akadémia azonban elutasította az azonosítást. Az antropológiai és DNS-vizsgálatok módszertani hibák miatt nem hoztak meggyőző eredményt, és az MTA 2004-es hivatalos állásfoglalása szerint a bizonyítékok nem támasztják alá Petőfi barguzini jelenlétét. Emellett sem orosz, sem magyar hadifogoly-listák nem említik a nevét, és a túlélő katonák visszaemlékezései sem erősítik meg, hogy fogságba esett volna, ráadásul a csontvázról utólag kiderült, hogy egy nőé volt.

A nemzeti hős kultusza

A bizonytalanság paradox módon csak növelte Petőfi kultuszát. A magyar történelem, az 1848-49-es szabadságharc egyik legnagyobb alakja nem kapott sírt, fejfát, temetést. Ebből a hiányból született meg a „halhatatlan költő” képe: aki nem halt meg, csak eltűnt – talán hogy máskor, más harcban újra előlépjen. A legendák tovább táplálták ezt a képet, sőt a kommunista korszakban is politikai érdek volt, hogy Petőfit, mint szabadságharcost, élő mítoszként tartsák életben.

A halála körüli bizonytalanságot tehát részben a történelmi körülmények, részben a szimbolikus igények, részben pedig a politikai szándékok tartották fent. Az a tény, hogy a szabadságharc költőjének eltűnése rejtély maradt, csak tovább erősítette az alakja köré szövődő nemzeti mitológiát.

Mit mondanak ma a történészek?

A mai történészek többsége azon az állásponton van, hogy Petőfi 1849. július 31-én halt meg, valószínűleg a segesvári csata idején, Fehéregyháza térségében. Bár a holttestét sosem azonosították, ez nem számít szokatlannak: a korabeli hadszíntereken a tömegsírok, az azonosítatlan áldozatok és a dokumentálatlan halálesetek gyakoriak voltak.

Szemtanúk beszámolója szerint nagyjából így rekonstruálható Petőfi utolsó órája: a segesvári csata utolsó óráiban a magyar hadsereg visszavonulása káoszba fulladt, amikor a kozák dzsidások – élükön a bosszúéhes nassaui egységgel – villámgyorsan körbezárták a menekülőket. A dzsidások kegyetlenül lecsaptak a sebesültekre és az elesettekre, a Sárpatak hídjánál pedig szörnyű mészárlás zajlott le.

Petőfi nyomai is ekkor tűntek el végérvényesen: gyalog menekült, de a dzsidások gyors üldözése elvágta az útját, és senki nem látta többé élve. Az üldözők bosszúja nem ismert kegyelmet, és valószínűsíthető, hogy Petőfi halála is e véres hajtóvadászat végkimenetelének tragikus következménye volt.

A halála tehát valószínűsíthető, de hivatalosan sosem bizonyított. A valóság és a nemzeti emlékezet határán lebegve Petőfi alakja nem pusztán egy hősi halotté, hanem egy mitikus hőssé vált – ahogy talán ő maga is remélte, amikor így írt:

„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!”

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: