Az ember, aki visszatért a halálból – 5. rész

»Azzal térhettem vissza, hogy feladatom van! Igyekszem vigaszt nyújtani, gyászt feldolgozni. Milyen érdekes, hogy a halálos beteg gyerekek, ahelyett, hogy önmagukkal törődnének, inkább a szüleikre összpontosítanak, őket nyugtatgatják, miattuk igyekeznek tűrni a szenvedést.  

A halál nem elszakít, csupán egy másik állapotot teremt, mely az érzékszerveinken túl létezik. Nem hiszek a túlvilágban, hanem tudok róla. A kómám is arra tanított, hogy a szeretet él és éltet, ha a mozdulatlanul fekvő nem is válaszol, érez és megél mindent. Nem ítélek és nem ítélkezem, viszont képes vagyok megfontoltan cselekedni, őszintén bocsánatot kérni, valamint megbocsátani másoknak és önmagamnak is. Meglátom a másikban az embertársamat.

Fél évtizeddel a balesetem után ismertem meg a feleségemet, aki két gyermekkel ajándékozott meg. Boldoggá tesz, amikor azt tapasztalom, hogy az életem és az életfelfogásom követendő példa, s a megtapasztalások során magam is tanulhatok. Emlékszem, ahogy évekkel ezelőtt Péter fiam az ablakban talált Mikulás-ajándékokat nagy gonddal kettéválogatta. Mondtam neki, hogy kedves tőle, de erre semmi szükség, a testvére és a szülei is ugyanennyi ajándékot kaptunk. Ám ő így szólt: – Van bent az óvodában egy fiú, akiről tudom, hogy semmit sem kap. Neki viszem be az ajándékaim felét, s majd azt mondom, hogy véletlenül nálunk tette le a Mikulás az ő ajándékát is...

Nemrég volt karácsony. Láttam a sok csillogó dobozt, miközben arra gondoltam, nincs az a tárgy, ami előrébb való lehetne az embernél. Hiszem, ha van mit megosztanunk, útunkba kerül, akivel megtehetjük. Sőt a legnagyobb kincsek, amikre oly’ sokan áhítoznak, nem is tárgyak, hanem jó szó, idő. Csodákra képes az, aki időt szán a másikra, meghallgat egy elesettet. Próbálok tudatosan élni és a helyükön látni a dolgokat. Ugyanakkor nincs bennem félelem. Miért is lenne? Tudom, mit jelent az élet, és mi vár rám odaát.«

(Vége)