Nagyapja miatt vadászik disznóra Vámos Erika

Órákig bolyongtunk a környékbeli erdőkben. Az izgalom kedvéért néha lopakodva kellett járnunk, hogy ne zörögjön az avar. Sok fácánt, nyulat, szarvast, számtalan madarat láttam, de a kék disznót nem találtuk. A nagypapám, hogy csalódásomat enyhítse, már hazafelé terveket szövögetett a következő túraútvonalról, ahol biztos felbukkan a kis kék zsivány.

Amikor felnőttem, el kellett adni a pici házat, és a nagyszüleim sem élnek már. Elvesztésüket megszenvedtem. Mikor először kerültem abba a helyzetbe, hogy önálló otthont teremthettem, fel sem merült más, mint Nagykovácsi.

Azonnal a nagyszüleim házához indultam, ugyanúgy állt ott, és még kisebbnek tűnt. A kapun még a nagyapám névtáblája volt, de a kertben derékig ért a gaz, a kerítést megette a rozsda.

Szóval, ott álltam a háznál, csöngetni nem tudtam – sosem volt csengő –, csak kiabáltam, de nem jött ki senki. Egy idő után feladtam. Kerestem egy másik eladó házat a környéken, elvégre mindegy, itt úgyis minden utca az enyém, meg a nagypapámé és talán a kék disznóé. A mostani otthonom pont az erdő mellett áll, pár száz méterre attól a háztól, amihez megannyi emlék köt.

Nagyon szeretek itt élni. Sokat túrázom, sétálok a környéken. Ilyenkor már reggel elindulok és csak sötétedésre érek haza. Az összes utcát ismerem.
Mindennap elmegyek a nagyszüleim háza előtt, és egyenként megsimogatom a hatalmas fákat, majd a kapun a nagypapám névtábláját.

Azokon a réteken, ahol egykor virágot szedtem, hatalmas paloták épültek. Időnként megállok némelyik előtt, és hosszasan nézem, csak bámulok be a kertbe. Peregnek a gyermekkori képek. Ilyenkor nem ritkán kijönnek az ott lakók, és megkérdezik, hogy  keresek-e valakit, én meg válaszolok valami ostobaságot, hogy csak néztem, milyen szép az a fa vagy hasonlót, amitől persze sültbolondnak tűnök.

Hogyan is magyarázhatnám el, hogy azon a lejtőn, ahova a házuk épült, és pont ott, ahol ők a reggeli kávéjukat szokták iszogatni, ott harminc éve még én kapaszkodtam fel a nagypapámmal pár szál pipacsért?

Inkább tovább megyek, úgyis itt lakom, járok még erre eleget. Napi 20-30 kilométerbe gyúrom bele mindazt, amit érzek, gondolok, amit szeretnék, ami valaha fájt és amit csakis a nagyszüleimnek mondanék el, ha tudnék. De így csak megyek tovább, hiába töri a cipő a lábam, nem adom fel. Ha a fene fenét eszik is, megtalálom azt a nyavalyás kék disznót.