Manuel Gräfe jól emlékszik arra, amikor először találkozott Oliver Kahn kapussal, a 2005–2006-os szezonban. A meccsen a Bayern 3-0-ra nyert a Borussia Mönchengladbach ellen.
– Azon a találkozón éreztem, hogy nemcsak a játékosok tartanak a vehemens kapustól, hanem a játékvezetők is „tisztelik”. Éreztem, hogy Kahn megfélemlít mindenkit. Féltem én is – ismerte el az egy-kori bíró. Elmondta, játék-
vezetőként az összes játékossal, még a sztárokkal is szót tudott érteni a pályán, Kahn volt az egyetlen, akivel soha nem jutott dűlőre.
– Mindent bevetett a győzelemért – folytatta az UEFA besorolása szerint elit kategóriás bíró.
– Olyan elánnal küzdött a vélt vagy valós igazáért, hogy néha arra gondoltam, jobb lett volna, ha a játékvezetés helyett más foglalkozást választok.
A német játékvezetők figyelmét többször is felhívták arra, hogy árgus szemmel figyeljék Oli Kahn megmozdulásait.
– A saját csapattársait sem kímélte. Igaz, edzésen történt, hogy Andi Herzogot vérben forgó szemmel kergette végig a pályán egy rosszul sikerült átadása miatt. Ki tudja, mi lett volna, ha Herzog nem elég gyors és a kapus utoléri… – mondta Gräfe.
Oliver Kahn, ha kellett, harapott. Erről Heiko Herrlich, a Borussia Dortmund egykori játékosa is tudna mesélni. Kahn nem ismert kegyelmet. Chapuisat elleni, nyújtott lábú berepülését, amely után csak figyelmeztetést kapott, azóta is elrettentő példaként emlegetik. Talán a legismertebb sztorija mégis az, amikor 2002-ben a Leverkusen elleni találkozón szegény Thomas Brdaricot olyan erővel fojtogatta, hogy a horvát játékos később bevallotta, halálfélelme volt.
– Szerencsésnek mondhatom magam – mondta Gräfe. – Oli nekem csak a fejem ordította le néhányszor.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.