Minimum három méter mély medencében, a felszín alatt küzdenek a csapatok a vízirögbiben. A lelátóról vajmi keveset látni a csatából.
Ilyen csekélység azonban nem veszi el a nem túl komoly hazai múlttal – kilenc éve kezdték – büszkélkedő sportág híveinek a kedvét. Sőt megacélozza őket, és a hét végén a Hajós Alfréd Uszodában attól sem jöttek zavarba, hogy a médiamunkások száma felülmúlta a szurkolókét.
– Meglehetősen szűkös még a vízihoki tábora, körülbelül százan űzik rendszeresen – árulta el dr. Kalácska Zoltán, a sportág egyik hazai apostola, a történelmi magyar vízirögbi-válogatott–Honvéd pólósok összecsapás előtt.
A hangulat némileg emlékeztetett egy különösebb jelentőség nélkül bíró BLSZ II-es találkozóra, azzal a különbséggel, hogy a nézők – a fociszurkolókkal ellentétben – nem fitogtatták hangos megjegyzések kíséretében a sportágban szerzett jártasságukat. A párás csendet csak a víz alól felbukkanó játékosok szusszanásai törték meg. A látvány sem volt felejthetetlen, bár egy-egy játékos fejkamerát viselt, így a meccs után többet lehetett látni a képernyőkön.
A találkozót egyébként 6-1-re a rögbisek nyerték, de a pólósok visszavágót akarnak – vízilabda-szabályok szerint.
