Koreai rajongóktól a londoni és amerikai klubokig: a Junkies koncertturnéinak kalandos története

Szekeres Andrással, a Junkies punkrock banda frontemberével való ismeretségem egy évekkel ezelőtti vidéki akusztikus fellépésre vezethető vissza, amikor az egyik abaújszántói Ivó napon lépett fel. A borospincék, a környező repcemezők és a hangulatos zenélés jó alap volt arra, hogy a későbbiekben is figyelemmel kövessem az ő és immár több mint negyed évszázados zenekara munkásságát és a banda izgalmas koncertturnéit.

A Junkies koncertturnéinak emberközeli sztorijai

A Junkies az eltelt 32 évben a világ számos pontján megfordult már, ezek a koncertturnék pedig tengernyi sztorit szültek. Persze ezeket a bulikat ne úgy képzeljük el, mint amikor egy világsztár bejelenti az aktuális koncertturnéját (mint mondjuk az Iron Maiden, amikor Budapesten indította az aktuális fellépéseit), a listán pedig ott sorakozik Los Angeles, London, Tokió és Sydney – na meg egy privát repülő, tíz kamionnyi technika és persze egy hűséges turnémenedzser, aki már a szállodai párnák keménységét is előre leellenőrzi.

A magyar bandáknál ez kicsit másképp néz ki. Erről beszélgettünk Szekeres Andrással; hogy milyen volt a szöuli színpadon állni, és hogy merre vitte őt és a Junkies-t eddig a zene.

- Dél-Korea talán nem az első hely, ami egy magyar rockzenekarnak eszébe jut – hogyan jött a lehetőség, hogy ott lépjetek fel, és milyen élmény volt a közönséggel találkozni?

- Kétszer jártunk Dél-Koreában, először 2016-ban. Az egész onnan indult, hogy egy ottani, a régióban jól ismert zenekar keresett magyarországi fellépési lehetőséget. Volt egy közös ismerősünk, aki szólt, hogy segíthetnénk nekik – én akkor épp fesztivált szerveztem, és bár tele volt a line-up, valahogy megoldottuk, hogy ők is felléphessenek. Utánunk játszottak, nagyon aranyosak voltak, az akkori turnémenedzserünk később is kapcsolatban maradt velük. Innen jött az ötlet, hogy mi is menjünk ki Koreába. Összedobtuk a pénzt, volt pár szponzor is, és végül eljutottunk Szöulba – Csedzsura is szerveztek egy bulit, de azt aztán sajnos lemondták tüntetések miatt, mert állami rendezvény lett volna. Szöulban viszont lenyomtunk egy minifesztivált meg egy akusztikus koncertet a magyar nagykövetség szervezésében, ami elképesztően jó hangulatú volt. Kicsit hátizsákos módon toltuk.

- Ezt hogy kell elképzelni?

- Úgy nevezett fürdőházakban aludtunk, amelyek a legegyszerűbb szállástípusok (itt külön van a fürdő és külön a szálló rész, a legegyszerűbb helyiségek ablaktalanok, ahol csak gyékények vannak leterítve a földre, de mi azért rendes szobában aludtunk), helyi étkezdékben ettünk, semmit nem értettünk a menüből, de mindent megettünk – és minden finom volt. Aztán 2019-ben újra hívtak minket, már a híres Gangwon Rock Festivalra, ami egy hatalmas nemzetközi buli volt, olyan nagy nevekkel, mint a Stratovarius (egy finn power metalt játszó zenekar) meg az olasz Rhapsody. Itt már minden profi módon ment: vízum, repjegy, külön lakosztály, sofőr, kisbusz, négy-ötcsillagos szállások. A fesztiválon ugyanúgy kezeltek minket, mint a nagy bandákat, és ez tényleg hatalmas élmény volt. Azóta is az egyik legszebb emlékünk, amiről például a Buli van című számunkban emlékeztünk meg, amelynek videója a koreai élményekből készült.

- Ha összehasonlítod: miben más egy szöuli koncert egy londoni vagy más európai fellépéshez képest?

- Hát, azért nem fogok úgy csinálni, mintha világsztárok lennénk – mert nem vagyunk. Amikor Londonban vagy Berlinben játszunk, ott szinte kizárólag magyarok jönnek el, tehát nem az angol vagy a német közönségnek zenélünk, hanem a kint élő magyaroknak. Külföldi közönséget ritkán érdekel egy magyar zenekar, hacsak nem valami nagyon különleges, mint mondjuk Lajkó Félix. Na, Koreában is hasonló volt a helyzet: ott végképp senki sem tudta, kik vagyunk, és pont ez volt benne a szép. Egy frissen szervezett fesztiválon játszottunk, ahol próbáltak nemzetközi bandákat összehozni, szóval mi valamiféle egzotikum voltunk. Ahogy nekünk furcsa, ha egy koreai zenekar lép fel Magyarországon, úgy nekik is mi voltunk a különlegesség. Nem volt tömeg, de akik ott voltak, kíváncsiak, kedvesek és lelkesek voltak, autogramot is kértek, meg minden. Mi sem tudtuk, mire számítsunk, de végül minden várakozásunkat felülmúlta.

- És mennyire sikerült megismernetek Dél-Koreát? Hová sikerült ott eljutni?

- Őszintén szólva nem sok időnk volt igazán megismerni Dél-Koreát. Az első alkalommal a többiek elmentek a híres Lotte World Towerhez, de én még a jetlaggel küzdöttem, úgyhogy inkább pihentem. A második úton se volt több szerencsénk: akkor már javában ment a nyári turnénk, így alig két-három napot tudtunk kint lenni. Az alatt nagyjából 6-700 kilométert utaztunk –, de összesen talán 48 órát töltöttünk ott. Viszont az így is elég volt ahhoz, hogy érezzük: teljesen más világ. Más klíma, más emberek, más tempó. A legviccesebb az volt, amikor megálltunk vidéki benzinkutaknál, és random emberek fotózkodni akartak velünk – egyszerűen azért, mert furcsák voltunk nekik. Ott mi voltunk az egzotikum.

- Melyik volt eddig a legemlékezetesebb helyszín, ahol színpadra álltatok, és miért maradt különösen kedves számodra?

- Na, erre a kérdésre gondolkodás nélkül tudom a választ: a Whisky A Go Go Club Hollywoodban. Ez az a hely, ahol a Doors és a Guns N’ Roses is játszott – gyakorlatilag a mi műfajunk bölcsője. Tiniként csak álmodtam róla, hogy egyszer eljutok oda, nemhogy még fel is lépjek a színpadán. Szóval ha egyetlen koncertet kéne kiemelnem az összes közül, az tutira ez lenne. A Tankcsapdával játszottunk ott, mi voltunk az egyik vendégzenekar, és tele volt a hely. Egyébként nem is olyan nagy klub, nagyjából 300 ember fér be, de aznap teltház volt, és hihetetlen hangulat. Ráadásul volt, aki Kanadából repült át a koncert miatt – ez azért elég durva érzés. Persze főleg a Tankcsapdára jöttek az emberek, de tudom, hogy mi is hoztunk be nézőket. Az egész este olyan volt, mint egy valóra vált tinikori álom.

- Van olyan ország vagy város, ahová mindenképp visszamennél zenélni – vagy éppen olyan, amit inkább kihagynál legközelebb?

- Igazából nincs olyan hely, amit kihagynék – én mindenhová szívesen visszamennék. Utazni mindig jó, és hál’ Istennek sokfelé eljutottam már, akár zenészként, akár turistaként. A Covid előtt már elkezdtünk külföldre járni zenélni, és ez nagyon bejött, főleg a Barbaróval (Barbaró Attila, a Junkies gitárosa), mert még duóban is sokat utaztunk. Ausztráliába is szerveződött egy koncert, de azt a járvány keresztülhúzta, aztán hosszú ideig semmi nem mozdult. Most kezd megint visszatérni minden a régi kerékvágásba. Idén például a Junkies-szal csináltunk egy mini turnét Walesben, Angliában és Skóciában, meg játszottunk Münchenben is – ezek mindig különleges élmények. Magyarországon már harminc éve ugyanazokat a helyszíneket járjuk, mint például a szombathelyi Végállomás klubot, ahol először ’96-ban léptünk fel. Szóval tényleg felüdülés új országokat, új arcokat látni. Erdély például mindig nagy élmény nekem, ritkán jutunk el oda, de valahogy mégis különleges maradt minden alkalom.

Ezek a cikkek is érdekelhetnek: