Tegnap, amikor hazaértünk a kórházból, megígértem magamnak, hogy leírom, mi történt, amíg még friss az élmény. Nem lesz szépítgetés, ez az én sztorim.
Csütörtök hajnalban arra ébredtem, hogy folyt belőlem valami. Első gondolatom az volt, hogy már megint bepisiltem (áldott harmadik trimeszter...), de ez más volt. Felkeltettem a férjem, aki persze azonnal pánikba esett, pedig én nyugodtabb voltam, mint gondoltam. Bepakoltuk a már hetek óta készenlétben álló kórházi táskát, és elindultunk.
A kocsiban még beszélgettünk, viccelődtünk, nagyjából minden oké volt. A kórházban aztán jött az első pofon: kiderült, hogy a szülésznőm, akivel 9 hónapja készültünk, influenzás. Helyette kaptam egy kedves, de teljesen idegen szülésznőt. Na bumm, első terv máris fuccs.
A CTG-n látszott, hogy vannak méhösszehúzódásaim, de alig éreztem őket. Azt hittem, király lesz ez így. Hát nem lett az. Délre már ordítottam a fájdalomtól. Epidurálisról szó sem volt - előre kellett volna jelezni, ha kérem, de én annyira biztos voltam benne, hogy majd simán megbirkózom a fájdalommal... Hát, ez nem jött be.
A vajúdó olyan volt, mint egy gyár. Mellettem egy nő folyamatosan üvöltött (basszus, most már értem, miért), a másik oldalon meg valami rokoni látogatás zajlott (!). A férjem próbált segíteni, de őszintén, néha legszívesebben fejbevágtam volna, amikor azt mondogatta "lélegezz mélyeket".
A fájdalmak egyre erősebbek lettek, de már nem volt választásom - végig kellett csinálni. Utána jött az a fázis, amiről senki nem beszél: órákig feküdtem ott, néztem a plafont. A férjem elbóbiskolt a széken. Romantikus, mi?
Este 7 körül kezdődött a kitolás. Azt hittem, ez már simán megy, de basszus. A szülésznő folyamatosan dirigált, hogy most nyomjak, most ne nyomjak, én meg már azt se tudtam, ki vagyok. Másfél óra nyomás után végre megszületett Lilla. Rögtön a mellkasomra tették, még tisztogatás előtt - olyan picike volt, és olyan különlegesen illatos. Hihetetlen érzés volt, ahogy ott feküdt rajtam, és éreztem, ahogy veszi az első lélegzeteit.
A varrás még egy órát tartott, közben remegtem mint a nyárfalevél. A szülésznő szerint ez normális, de senki nem mondta előre, hogy ilyen is van.
Most itthon vagyunk, Lilla egy tündér (amikor nem sír). Az első napok kaotikusak - főleg az éjszakák -, de kezdjük felvenni a ritmust. A szülés? Nem volt könnyű, néha nagyon durva volt, de megcsináltam. És igen, megérte. De aki azt mondja, hogy ez csak természetes és gyönyörű folyamat... na az még nem szült.
Ui.: A kórházi kaját meg inkább ne is említsük.
