Szumómeccsel döntöttek az istenek a japánok sorsáról

A sportközvetítések mind szélesebb körűvé válásának köszönhetően néhány éve Magyarországon is ismertté váltak például a szumóbirkózók, vagyis azok a testes sportolók, akik egymást taszigálják. 

De valójában mi is az a szumó?

Egy hagyományos japán küzdősport, amelynek mérkőzésein ketten csapnak össze egy kör alakú küzdőtéren, és az a cél, hogy az egyik a másikat a körön kívülre tolja, illetve elérje azt, hogy az ellenfél valamelyik testrésze a talajhoz érjen. A japánok nemzeti sportjuknak tekintik, és úgy tartják, hogy a szamurájok hagyományai ebben élnek to­vább. Éppen ezért a mai napig számtalan szertartás és rituálé kapcsolódik hozzá, mint például a küzdelmek előtti sószórás, amely a sintó vallásban a megtisztulás jelképe, illetve a rituá­lis tánc.

Harcművészetekben szokatlan, hogy a szumósoknak minden versenyen meg kell küzdeniük elért rangjukért, és egy negatív eredménnyel záruló viadal a már kivívott pozíció elvesztését jelenti. Ezért a versenyzők egész pályafutásuk alatt óriási stressznek vannak kitéve, ami a nagy súly okozta betegségekkel együtt gyakran korai halálhoz vezet, legalábbis ezzel magyarázzák viszonylag alacsony átlag­életkorukat.

Harc a jó termésért

A legtöbb küzdősporthoz hasonlóan a szumó eredete is az írott történelem kezdete előtti időkig vezethető vissza. Egy ősi legenda szerint a japán nép a fennmaradását egy szumómeccsnek köszönheti, amelyben Takemikadzucsi viharisten legyőzte a rivális törzs vezetőjét.

A szumó első írásos említése a Kodzsikiben (Régi Dolgok Krónikája), egy 712-ből származó könyvben található, amely a japán írás legrégibb fennmaradt emléke. A Kodzsiki leír egy legendát arról, hogy a japán szigetek birtoklását hogyan döntötte el egy szumómérkőzés. A könyv szerint 2500 évvel ezelőtt Takemikadzucsi és Takeminakata istenek Izumo partjainál a Japán-tenger mellett viaskodtak. Mivel az utóbbi veszített, a szigetek ellenőrzését átengedte a Takemikadzucsi által vezetett japán népnek, aki állítólag megalapította a császári családot, amelyből a mai uralkodó vezeti le az eredetét.

Mivel a 8. század előttről nem maradt írásos emlék, a legendákat leszámítva nem lehet tudni, hogy a szumó pontosan mikor jelent meg Japánban. Ősi falfestmények azonban arról árulkodnak, hogy valóban na­gyon régi. Valószínűleg eredetileg a termékenységi szertartások része volt, mezőgazdasági rítus, imádság a jó termésért, és az istenek szórakoztatását, jószándékuk elnyerését szolgálta. 

Az utolsó lélegzetig

Az ősi sport valaha nagyon távol állt a mai kifinomult, ceremó­niákkal kísért szumótól, kevés szabálya volt, és mivel nem korlátozták a fogásokat, a küzdelem gyakran halállal végződött. 

Az 1192-től a szumót a harcosok képzésének részeként kezelték. Ám a 16. század végére mindinkább a nép szórakoztatását szolgálta, és egyre népszerűbb lett. A jelentős díjak és a társadalmi felemelkedés lehetősége miatt egyre többen vettek részt a versenyeken. A hivatásos versenyzők pedig csoportokat alakítottak ki, ezzel segítették a felkészülésüket. Jelentős dátum volt 1873, amikor a nőknek is megengedték a versenyek látogatását. 

Szamuráj elődök

Hogy kik voltak a szamurájok, akiknek a hagyományai a szumóban élnek tovább?

A szamuráj (szaburai, jelentése „közelben szolgáló”) japán harcos, eredetileg nemes. A 12. század végére az elnevezés a busi szinonimájává vált, és a középső, illetve a felső harcos osztály jelentést párosították hozzá. A harcost gyakran kötötték össze egy japán klánnal és a földes­uraikkal. A szamurájok katonai kiképzésben is részesültek, és attól függetlenül, hogy Japán népességének mindössze 5-10 százalékát adták, tanításuk napjainkig továbbél a közéletben és a mo­dern japán harcművészetben.

A szamurájok közé a japán történelem során gyakorlatilag lehetetlen volt külső társadalmi csoportból bekerülni. Csupán egy rövid időszakban volt lehetséges, hogy fegyverforgató parasztkatonák a legmagasabb rangú harcosok közé küzdjék fel magukat. A szamurájok kezdetben íjat, később főleg kardokat használtak, de ha az nem volt kéznél, akár egy bambuszbottal is ölni tudtak. Elsődleges kötelességük az volt, hogy a hűbérurukat szolgálják, akár a saját életük árán is. Joguk volt ölni, bárkit meggyilkolhattak, később vi­szont már írott szabályokban rögzítették a közrendűekkel szembeni vérontás megengedett, illetve tiltott indítékait.