Hétköznapi hős – sokan bizalmatlanok a nehéz sorsú gyerekeket segítő Gáborral

A 21 éves Gábor másodéves hallgató Szegeden és műszaki menedzsernek tanul. Ha befejezi a tanulmányait, logisztikusként szeretne elhelyezkedni.

– Egy kis faluban nőttem fel, Gátéron, és már középiskolásként is sokat foglalkoztam a kisebb gyerekekkel, de nem volt jó a kommunikációs készségem. Az egyetem alatt ezért jött kapóra, hogy az SOS Gyermekfalvak pártfogó toborzókat keres. Olyanokat, akik megszólítják az embereket, beszélnek az ottani gyerekekről és a segítségüket kérik. Ezt minden szempontból jó, szimpatikus lehetőségnek tartottam – mesélte a Borsnak Gábor, aki szeptemberben kezdett és az egyetemi évei alatt biztosan folytatni fogja a munkát.

Nem könnyű dolog az embe­reket megállítani. Hiába viselnek a toborzók feliratos pólót, sokan bizalmatlanok. Tíz ember közül télen egy, nyáron három, ha megáll. Utána is van, aki mielőtt a támogatói ívet aláírná, azt mondja, otthon utánanéz, mi is ez, és majd utána dönt.

– A leszólítás azzal kezdődik, hogy megkérdezem, van-e két perce gyermekvédelemre, ha igen, akkor beszélek az alapítványról, és a fontosságáról. Általában nem egyedül csinálom, ha ketten vagy hárman vagyunk, szívesebben állnak meg. Akiknél sikerrel járunk, azoknak a többsége nő, a gyermekek sorsa őket jobban megérinti. Van, aki egy bizonyos összeggel havonta támogatja az SOS Gyermekfalvakat, van, aki önkéntes munkával segít, és akad, aki például gyermekruhákkal vagy könyvekkel. Vagyis nem arról van szó, hogy mi ott helyben készpénzt fogadnánk el bárkitől. Amikor az átutalás megtörténik, arról igazolást kapnak. A legbőkezűbb támogató, akit szereztem, tízezer forintot adott havonta a cégén keresztül – emlékezett Gábor.

A társai közül a többség egyetemista. A barátai tudnak róla, mivel tölti a szabadidejét, és már mást is sikerült beszervezni, de most a járvány miatt szünetel a toborzás.

– Sok érdekes emberrel lehet találkozni. A legmeghatóbb számomra egy Manchesterben élő, ott a vendéglátásban dolgozó fiatalember volt, aki hazaugrott egy barátjához. Elmesélte magáról, hogy állami gondozott volt egy nevelőotthonban, ahol megalázták, nem törődtek vele, hogyan tanul, és gyakorlatilag tizennyolc éves korában az utcára került, képzettség nélkül. Sohasem tapasztalta meg, mit jelent a család, anya és apa szeretete. Hiába szeretett volna nevelőszülőkhöz kerülni, nem volt ilyen lehetősége. Megrendítő volt a története. Ő azóta is a rendszeres támogatók között van – tette hozzá az egyetemista.