Én, az apagyilkos: Hidegvérrel húztam meg a ravaszt – sorozat, 1. rész

Kisgyerekként Pesten, egy kertvárosi házban laktam a szüleimmel. Tinédzserkoromig azt hittem, nekem is olyan éle­tem lehet, mint az átlagos ko­rombeli gyerekeknek. Aztán tíz­éves korom körül kezdett elromlani az a meghitt családi légkör, amiről mindenki álmodik. A szüleim sokat veszekedtek, kiabáltak egymással. Apám egy idő után piálni kezdett, ami csak tovább rontott a helyzeten. Az első pofon után, amit anyám kapott, valami véglegesen megváltozott. Jöttek a verések, amikből egy idő után már én is kaptam. Ebben éltem hosszú éveken keresztül. Mindennap remegő gyomorral mentem haza az iskolából, hogy mi várhat rám otthon. Úgy éreztem, ebből az idegőrlő helyzetből már nincs kiút. Úgy éreztem, vagy mi pusztulunk bele, vagy ő.

Ettől a naptól kezdve egy hétig minden délután a focipálya helyett a közeli kiserdőbe mentem iskola után.  Rendületlenül ástam, majd vártam… Vártam a megfelelő alkalmat, hogy végezzek az apámmal. Ebben az időben egy építkezésen dolgoztam. Huszonegy évesen, tele keserűséggel. Emlékszem, egy esős, őszi napon hazaérve, már az utcánk sarkáról hallani lehetett apám részeg ordítozását. Azt éreztem, elég volt, betelt a pohár! Másnap reggel, miután anyám elindult munkába, elővettem a piacon feketén vett pisztolyt, apám elé álltam a garázsban, utoljára a szemébe néztem, és meghúztam a ra­vaszt. Hogy mit éreztem abban a pillanatban?

Megkönnyebbülést, semmi mást. Mire az elhalt teste a földhöz ért, az állandó, kínzó feszültség is megszűnt a gyomromban. Apám élettelen testét betuszkoltam a kocsink hátsó ülésére, elhajtottam vele a gödörhöz az erdőbe, majd elástam. Akkoriban sok időt töltött apám a vidéki házunkban, sokáig nem tűnt fel senkinek a hiánya. Még anyámnak sem, neki azt mondtam, apa oda utazott. Aztán a szomszédoknak mégis feltűnt a hiánya. Amikor kijöttek a nyomozók, és bevittek kihallgatásra, már tudtam, bent is maradok.

Miután mindent bevallottam, egy szűk cellába kerültem hónapokra. Egy emeletes ágy és egy kis asztal fért bele. Máig előttem van: a falról lepergő festék alatt a korábbi lakók falba vésett, nyomasztó üzeneteit lehetett olvasni. Éreztem, itt van vége a fiatalkoromnak…

(Folytatjuk)

2.: 14 karácsony a rács mögött

3.: Hogy éld túl a börtönt?

4.: A dutyiból az egyetemre