Én, az apagyilkos: A dutyiból az egyetemre – sorozat, 4. rész

Sokan a szabadulás után hamar visszakerülnek a rácsok mögé, mert nem tudnak vagy nem is akarnak beilleszkedni a társadalomba. Tizennégy évet voltam bent. Iszonyú sok idő. Mikor lecsuktak, még alig volt internet az országban, és a kazetta volt a csúcs. Mikor kijöttem, azt sem tudtam, mi az a pendrive. Rengeteg segítséget kaptam a börtönpszichológustól. Rendes volt, olyan szituációs feladatokat gyakoroltunk, amik a kinti életben várhatnak majd rám. Volt, hogy eljátszottuk, hogy már kint jelentkezem egy állásinterjúra. Ha ő nincs, meglehet, én is összeroppanok a friss levegőn.

Az is sokat segített, hogy már bent is tanultam. Estin végeztem el a gimnáziumot. Ugyanolyan volt, mint egy átlagos iskola, csak esténként nem haza, hanem a cellába mentünk. Sokan elkezdték, de ötven emberből jó, ha tíz végezte el.  Gondolom, nem mondok újat vele, ott bent nem divat a tanulás. Én viszont keményen ráfeküdtem. Tudom, az én múltammal ne büszkélkedjek, mégis megteszem. Öt tárgyból is ötösre érettségiztem, az országban első elítéltként pedig sikeres angol nyelvvizsgát tettem. Vicces volt, ugyanis nem a börtönben vizsgáztam, hanem a Rigó utcában. Kiengedtek, és bíztak bennem, hogy visszamegyek. Hülye lettem volna lelépni, hiszen már csak másfél évem volt hátra… Az egyetemet is bent akartam elkezdeni, de akkor csak Szegeden volt erre lehetőség. A Csillagba viszont nem akartam átköltözni.

Aztán egy szép napon közölték velem, maga szabad. Emlékszem, hajnalban engedtek ki. Azt sem tudtam, milyen busz visz be a városba. Az a vonal lehet, hogy nem is létezett, amikor bekerültem.

Az első utam anyámhoz vezetett. Reggelig sírtunk. Először egy éjjel-nappali kisboltban dolgoztam, majd burkolóként. Jelenleg pedig egy rangos egyetem harmadéves hallgatója vagyok. Ott ülök a fiatalok mellett az iskolapadban, és fogalmuk sincs róla, hogy egy apagyilkossal tanulnak együtt. Egy apagyilkossal, aki megbűnhődött, aki olyan mélységeket élt meg, mint csak nagyon kevesek.

Tizennégy évet voltam bent. A múltam abban a pillanatban lezártam, hogy becsukódott mögöttem a börtönkapu. Éles, csikorgó hangja volt. De nekem muzsika. Soha nem kerülök vissza. És hogy megbántam-e, hogy megöltem az apámat? Hát nem…

(vége)