Én, az apagyilkos: 14 karácsony a rács mögött – sorozat, 2. rész

Tudtam, hogy hosszú évekre leültetnek az apám megöléséért. Előre kitervelt, hidegvérrel végrehajtott… Ott zsongtak a fülemben az ügyész szavai. Számítottam rá, mégis összeroppantam amikor a bíró kimondta: 14 év fegyházbüntetés… Rá­adásul másodfokon 17 év lett belőle, mert rám sózták azt a három évet is, amiért az ügyész fellebbezett. Az ítélethirdetés után úgy éreztem, mindennek vége, nincs tovább. Erős embernek éreztem magam, de ott, abban a pillanatban még az is megfordult a fejemben, hogy végzek magammal. Tizenhét év. Aztán a fegyházban hetekig csak azon gondolkodtam, hogyan bírom ki. 

Aki hosszú időt tölt a rácsok mögött, tudja, hogy lelkileg a legnehezebb a karácsonyi időszak átvészelése. Emlékszem,  kisgyerekként mindig izgatottan vártam a Jézuskát, soha nem gondoltam volna, hogy végül több mint 14 karácsonyt fogok eltölteni elzárva a külvilágtól. Mert végül a jó magaviseletem miatt ennyit kellett leülnöm. De vissza a karácsonyhoz. A rabok számára nyomasztó ez az ünnep. Egy alkalommal az egyik srácot meglepték a cellatársai egy feldíszített kis fával, de ő szó nélkül kihajította a folyosóra. Azt mondta, amíg bent van, nem akar karácsonyt. Szenteste a legrosszabb. Több száz ember ül a cellájában, néma csönd van, és mindenki ugyanarra gondol. A szüleire, a feleségére, a gyerekeire, ha vannak. Akármennyire is erős az ember, rátelepszik ez a nyomott hangulat. Persze próbáltuk feldobni a hangulatot egy kis sütivel és piával, karácsonyi műsort is tartottunk, feldíszítettük a cellákat, de mégsem hozott megnyugvást. A második bent töltött karácsony alatt meglátogatott édesanyám. Akkor láttam először a letartóztatásom óta. Nem látszott rajta az a kínzó fájdalom, ami korábban évek óta nyomasztotta. Leült velem szemben, és mélyen a szemembe nézett. Könnyes szemmel csak annyit mondott: köszönöm! 

(Folytatjuk)

3.: Hogy éld túl a börtönt?

4.: A dutyiból az egyetemre