Kriminalisztikában jártas kollégáim szerint a szerelemféltésből elkövetett emberölések esetében talán minden száz férfi gyilkosra jut egy női elkövető.
Úgy tűnik, mi, férfiak rosszul lehetünk összerakva. Vagy túl vérmesek vagyunk vagy túl hiúak, esetleg túl nagy a szívünk vagy egyszerűen csak a szexualitás teng túl bennünk beteges mértékben és módon. Azt hiszem, mindben lehet igazság, nincs rosszabb és veszélyesebb, mint egy megsebzett lelkű férfi.
Bizonyos bűnöket jellemzően az alacsonyabb iskolázottságú, primitívebb, rossz körülmények között szocializálódott emberek követnek el. A szerelemféltés azonban nem ismer ilyen korlátokat, ha azt látja a teremtés koronája, hogy egy másik hím kerülgeti a szeretett nőt, ha arra gondol, hogy másik férfi szereti, pláne, ha elképzeli, hogyan szeretkezik imádott (volt) párjával, agya ledobja az ékszíjat. Akár analfabéta tahó, akár sok diplomás professzor.
Egy gyilkossággal persze soha nem lehet azonosulni, kevés kivételtől eltekintve megérteni sem lehet (nem véletlen, hogy néha a bíróság is futni engedi a tettest), de a szerelemféltésből elkövetett ölés nekem a legérthetetlenebb. Mert hiába fordít nekünk hátat a kedves, hiába keresi már másnál a boldogságot, mégis csak annak az embernek vesszük el az életét, akit a legjobban szeret(t)ünk.
Mi kell ahhoz, hogy – mint L. doktor Pécsett – valaki százszor merítse meg a kést az imádott nő testében? Gátlástalanság? Aljasság? Őrültség? Azt hiszem, mindhárom. De hogy miért csak bennünket, férfiakat ver ezzel a sors!? Vagy a hormonok irányítanak bennünket? Ijesztő lehetőség…
