„A sors gyakran kegyetlen és igazságtalan, s a hozzátartozók fájdalmán még sokáig nem enyhíthet semmi sem. Később azonban pontosan drága halottjuk lesz az, aki megnyugvást hoz a lelküknek.”
A test elenyészhet, a lélek elszállhat valamilyen távoli, sosem látott szigetre, de az életben megcselekedett dolgaink lenyomatot hagynak – rövidebb-hosszabb ideig. Az olyan emberek emléke, mint Gáboré, sokáig megmarad. Azt mondják a kunhegyesiek, hogy a szüléshez riasztott, karambolozó mentőautóban elhunyt ápoló sokakon segített, többeknek megmentette az életét, s mielőtt a mentőkhöz csatlakozott volna, időseket ápolt egy szociális otthonban. A férfit felesége és hétéves kisfia gyászolja.
A sors gyakran kegyetlen és igazságtalan, s a hozzátartozók fájdalmán még sokáig nem enyhíthet semmi sem. Később azonban pontosan drága halottjuk lesz az, aki megnyugvást hoz a lelküknek. Ez a férfi sosem fogja elengedni a kisfia kezét, ahogyan nem fogja magára hagyni feleségét sem. A teste eltávozott, de ő, a lénye örökre szeretteivel marad. Felelevenednek a kedves emlékek, újraélednek a közös élmények, a hajdan volt örömök, a régi, de felejthetetlen történetek.
Ki mint vet, úgy arat. Bármennyire is szörnyű Gábor tragédiája, amit életében tett, az egy biztos igazodási pont, kapaszkodó, iránytű marad kisfia számára. Gyermekében még sokáig tovább él e kiváló ember.
