A csatatéren már nem számít, ki milyen nyelven szól utoljára...
Szükség van most a magyaros furfangra Kárpátalján. Elbújni a postás elől, aki a behívót hozza, felmentést szerezni a katonai szolgálat alól, alkalmatlanak lenni az orvosi vizsgálaton, vagy egyszerűen csak átszökni a határon.
Ilyen és ehhez hasonló módszerekkel próbálják elkerülni az ottani magyarok, hogy behívják őket ágyútölteléknek egy olyan háborúba, amihez semmi közük.
Persze ez nem mindenkinek sikerül, a hírek szerint ezrével hívják be katonának a magyarokat, közölük négyen nem már soha nem térhetnek haza.
Hasonló volt a helyzet a délszláv háborúban, ahol nemegyszer előfordult: a frontvonal két oldalán magyarok néztek egymással farkasszemet – az egyiken a szerbek, a másikon a horvátok oldalán.
Sokan, sokszor emelik fel a hangjukat a határon túli magyarok sorsáért aggódva. Máskor ugyanezek olyan feszültségeket gerjesztenek, amikkel éppen nekik ártanak. Hiszen „könnyű” innen nagy hangon hazafias szólamokat hangoztatni, miközben odaát sokszor már a magyar szóért is verés jár.
Persze ha baj van, a magyarokat is behívják. A csatatéren pedig már nem számít, ki milyen nyelven szól utoljára...
