Nálunk az egyik legnagyobb családi veszekedés egy korábbi futball-világbajnokság döntőjéhez kötődik. Máig emlegetjük.
Görögországban nyaraltunk tinédzser gyermekeinkkel, akik az utolsó estére koktélpartit és búcsúvacsorát álmodtak egy tengerre néző helyen. Csakhogy séta közben egy, a parttól kissé beljebb eső kocsmában engem magával ragadott a kivetítő előtt szurkoló görögök szenvedélye, és letelepedtem közéjük, a férjem meg mellém.
Onnan minket már nem lehetett elrángatni. Később egy sokáig nyitva tartó gyorsbüfében költöttük el a vacsorát, és a búcsúkoktélra is sort kerítettünk a parton, de a gyerekek már vigasztalhatatlanok voltak: elrontottuk az estéjüket. Az idősebb lány, a fiatalabb fiú, de egyként haragudtak ránk, és azóta is számon tartják sérelmeik között.
Ez is bizonyítja, hogy az az előítélet, miszerint a nőneműek utálják a focit, a hímneműek meg szeretik, ostobaság.
Én például szeretem a labdarúgást, már amit tényleg annak lehet nevezni. Mert, ha huszonketten sután ügyetlenkednek egy labdával, azt tíz percen belül megunom. Előbb ragadok egy jó meccs előtt, mint az uram, bár ha a játék színvonala eléri a kívánalmait, ő is szívesen lecsüccsen mellém. Csak hát jó focit ritkán lát az ember.
Mondjuk egy világbajnokság idején.
A baj tapasztalataim szerint akkor kezdődik, amikor valaki minden mást alárendel a focinak vagy egy sorozatnak, a kedvenc kvízműsorának. Ha az ünnepelt egyedül üldögél a születésnapi tortája mellett, mert megfeledkeznek róla. Ha a gyerek bizonyítványa azzal van elintézve: hagyjál, majd máskor! Ha a másik a világraszóló bánatával ki van zavarva a szobából, hogy ne hüppögje tele a sört.
De erről már nem a foci-vb tehet, és a baj a meccsek lefújásával nem ér véget.
