Fájó közhely, hogy a gyermeknek illik eltemetni a szülőt, nem fordítva. Márpedig Gyűrűfűn olyan tragédia történt, amivel elképzelhetetlenül nehéz lesz a szülőknek megbirkózniuk. A hétvégi falunapon a nagyobb testvérekre bízták a kétéves Kevét, ám a programok kavalkádja szó szerint magával ragadta a gyerkőcöket.
A felügyelet nélkül maradt csöppségnek csak a holtteste került elő a közeli kacsaúsztatóból este. A gyermekhalál egy kívülállót is megrendít, nemhogy a szülőt! Bár a rendőrség vizsgálja az ügyet, a nyomozás végén a várható büntetés a dráma legkisebb tétele...
Létezhet annál nagyobb csapás egy gondviselő (milyen beszédes szó!) számára, mint beismerni, hogy a vére miatta halt meg? Hogyan képes egy szülő ezzel szembenézni? Képes önmagának bevallani? Vagy másokat vádol, tetézi a bajt?
Vállalni a felelősséget, tudni, hogy a tetteink következménye az egyéni sikerünk vagy éppen kudarcunk – a felelős gyermeknevelésnek, példamutatásnak ez is része. Milyen próbatételek elé állítható egy kamasz? Mennyire engedhetjük el, s mennyire kell, hogy elengedjük csemeténk „pórázát”? Tisztában vagyunk-e a valódi képességeivel, félelmeivel, komolyságával, önmagának vagy éppen másoknak megfelelni vágyásával?
Mi akarjuk, vagy inkább ő szorgalmazza, hogy egyedül mehessen iskolába, bevásárolni, netán vendégségbe egy osztálytársához? S ha már önmagára képes vigyázni, vajon másra is tud, akar? S az a másik bízik benne, jól kijön vele? Vagy csak nekünk jön jól az elvárt segítség? Felkészítjük-e őt az esetleges vészhelyzetekre? S mindannyian eléggé szem előtt tartjuk-e, hogy bármi is történik velük vagy általuk, az a mi felelősségünk?
