
A halálbüntetés árnyékában, a végzetes ítélet végrehajtása előtt egy különös hagyomány él tovább: a halálraítéltek utolsó vacsorája. Ez a furcsa szokás nem egy szigorú törvényi előírás eredménye, hanem sokkal inkább történelmi gyökerekből táplálkozó, mára szinte rituálévá vált gyakorlat. Azonban e hagyomány korántsem problémamentes, viták és etikai kérdések kísérik, nem is beszélve az adófizetők szempontjairól.

A hagyomány eredete nem teljesen tisztázott, de feltételezések szerint vallási motívumok is szerepet játszhattak benne. A kutatók az utolsó étkezés hagyományát történelmi utolsó lakomákra vezetik vissza, a bibliai utolsó vacsorától az ókori Görögországig.
A XIX. század végére vált egyre elterjedtebbé, talán egyfajta kegyes gesztusként az elítéltek felé, jelezve, hogy a büntetés nem pusztán bosszú. A mögöttes pszichológiai tényezők sem elhanyagolhatóak: az utolsó étkezés egy utolsó, személyes választás lehet az elítélt számára, egy utolsó kis szelet az életből, mielőtt mindent elveszít.
Deborah Denno, a Fordham Egyetem jogászprofesszora szerint az utolsó vacsora biztosítása furcsa, de megnyugtató lehet, egy utolsó élvezet az elítélt számára, ami a kívülállóknak is jobb érzést nyújthat. Ugyanakkor a sértettek számára felháborító lehet, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozzák ezt a gesztust.
A média figyelme pedig tovább erősítette ezt a szokást, a különleges kérések pedig gyakran a figyelem középpontjába kerültek, sokszor morbid kíváncsiságot ébresztve a nyilvánosságban.
Ami a szabályozást illeti, nincsenek egységes nemzetközi normák. Az Egyesült Államokban, ahol néhány államban még létezik halálbüntetés, az egyes államok eltérő szabályokat alkalmazhatnak a halálsoron lévők kéréseire vonatkozóan. Ezek korlátozhatják a költségeket, vagy tilthatják bizonyos ételek, italok – például alkohol – kérését.
Az USA 19 államából, ahol létezik halálbüntetés, 12-ben engedélyezik a különleges utolsó étkezést, bár sok helyen korlátozásokkal. Hat állam például csak a börtönkosztot kínálja. Kansas éppen felülvizsgálja a szabályzatát. Texas 2011-ben eltörölte a különleges kéréseket, miután Lawrence Brewer egy hatalmas lakomát rendelt, de nem fogyasztotta el. Más államok árplafont szabtak, mint Florida (40 dollár – nagyjából 14 000 Ft) és Oklahoma (25 dollár – nagyjából 9000 Ft).
Sok helyen szabályozzák, hogy a kéréseknek elérhetőnek kell lenniük a börtön konyháján, vagy helyi forrásokból lehessen beszerezni. A túlzottan extravagáns vagy lehetetlen kéréseket általában elutasítják.
Az utolsó vacsorák gyakran tükrözik a halálraítéltek személyiségét vagy éppen az utolsó pillanatokban megfogalmazott vágyaikat.
Ted Bundy, az egyik leghírhedtebb sorozatgyilkos például nem élt a különleges kérés lehetőségével, megelégedett a szokásos börtönkoszttal: steak (nem átsütve), tükörtojás, pirítós vajjal és lekvárral, tej és gyümölcslé.

Ezzel szemben John Wayne Gacy, aki 33 fiatal férfi haláláért volt felelős, egy kiadós lakomát kért, amely egy vödör KFC csirkéből, 12 sült garnélából, sült krumpliból és egy fél kiló eperből állt – ironikus módon korábban három KFC étterem vezetője is volt. Ez a kérés talán egyfajta visszatekintés is volt korábbi életére.
Vannak egészen szokatlan kérések is. Aileen Wuornos, a „száguldó rém”, mindössze egy csésze kávét kért. Ez a minimalista kérés talán a beletörődést vagy a lemondást tükrözte. Donnie Edward Johnson, a negyedik Tennessee állambeli fogvatartott, akit halálra ítéltek, mióta az állam augusztusban újraindította a kivégzéseket, nem kért ételt, hanem adományokat a hajléktalanoknak.
Victor Feguer, akit az utolsó szövetségi rabként ismertek, akit az Egyesült Államokban kivégeztek, utolsó kívánsága pedig egyetlen olívabogyó volt a magjával együtt, amit állítólag a béke szimbólumaként szeretett volna, remélve, hogy egy olajfa fog kinőni a sírjából.
Az oklahomai robbantásért elítélt Timothy McVeigh – akinek 2001-es kivégzése megújult médiaérdeklődés középpontjába állította Victor Feguer akasztását – utolsó étkezése egyszerű volt: két gombóc mentás csokoládéfagylaltot. Ez a visszafogott kérés kontrasztban állt a szörnyű tettével, melynek során 168 ember hunyt el, és 684 ember súlyosan megsebesült.

Ricky Ray Rector, aki kettős gyilkosságért kapott halálbüntetést, steaket, sült csirkét, pekándiós pitét és gyümölcslevet kért, a pitét pedig „későbbre” tartogatta – egy szívszorítóan naiv megjegyzés a közelgő vég tükrében, ami rávilágít az elítélt kognitív képességeinek esetleges korlátaira is.
A gyilkosságért elítélt Velma Barfield volt az első nő, akit az Egyesült Államokban 1962 óta kivégeztek. Utolsó kérése egy Coca-Cola és egy zacskó Cheez Doodles (sajtos pufi) volt. A kábítószerrel kapcsolatos gyilkosságért elítélt Gerald Lee Mitchell utolsó étkezése egy csomag Jolly Rancher cukorka volt.
Az utolsó étkezés szimbolikus jelentőséggel is bírhat. A Nebraskában kivégzett Carey Dean Moore pizzát és sajttortát kért, amit a kivégzés előtti este osztott meg a szeretteivel, mintha a saját „temetési lakomáján” venne részt. Utahban Ronnie Lee Gardner két nappal a kivégzés előtt fogyasztotta el az utolsó étkezését, hogy az utolsó 48 órát böjttel töltse, miközben a Gyűrűk Ura trilógiát nézte.
Ezek a példák rávilágítanak arra, hogy az utolsó vacsora hagyománya mennyire sokféle lehet, az egyszerű kérésektől a meglepően különlegesekig. Sarah Gerwig jogászprofesszor szerint sok elítélt a gyermekkori otthoni ízeket vagy emlékezetes ételeket kér.
Valamennyi vacsora egy-egy pillanat a halálraítélt életének utolsó óráiból, bepillantást engedve a gondolataikba, vágyaikba, vagy éppen a beletörődésükbe. Az utolsó étkezés így válik egyfajta morbid emlékeztetővé az emberi lélek komplexitására és a halál elkerülhetetlenségére.
Az alábbi videóban megnézhetd a legextrémebb utolsó vacsorákat:
Ezeket a cikkeket is érdemes elolvasnod:



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.