
Volt időszak, amikor a világ szó szerint a lélegzetét visszafojtva figyelte az eget. Nem csillaghullásra vagy meteorra vártak, hanem egy sokkal nagyobb dologra: arra, hogy ki lesz az első a kozmoszban. Ez volt a szovjet-amerikai űrverseny, ami a hidegháború legizgalmasabb, legfordulatosabb fejezetévé vált, ahol nemcsak rakéták, de presztízs, politika és emberi sorsok is repültek.
A hidegháború szele fújt, a feszültség tapintható volt a levegőben. Két óriási szuperhatalom, Amerika és a Szovjetunió nézett farkasszemet egymással, és ahelyett, hogy a hagyományos harcmezőn küzdöttek volna, a végtelen világűr felé fordultak. Az űrverseny szó nem túlzás: ez már-már valódi „futóverseny” volt, ahol a célvonalat szó szerint a csillagokban húzták meg. Mindenki első akart lenni, és a technológiai fölény bebiztosítása nemcsak tudományos, hanem szigorúan katonai és politikai kérdés is volt. Gondolj csak bele: ha fel tudsz lőni egy rakétát az űrbe, akkor bizony egy robbanófejet is célba juttathatsz vele...
1957. október 4-én a Szovjetunió fellőtte a Szputnyik–1-et. Egy pici, sípoló fémgolyó, ami hatalmasabb visszhangot váltott ki, mint bármelyik fegyver a Földön! Hirtelen az egész világ rádöbbent: a szovjetek nemcsak a földön, de az űrben is vezetnek. Az amerikaiak döbbenten figyelték, ahogy ez a kis szerkezet minden 96 percben átsuhan a fejük felett. Ezzel kezdődött az űrkorszak, és a hidegháborús feszültség is új szintre lépett.
A Szputnyik után nem sokkal jött Lajka, a világ első űrkutyája – szegény kis jószág nem tért vissza élve, de örökre beírta magát a történelembe. Az amerikaiak közben lázasan dolgoztak a saját programjaikon, de a szovjetek csak jöttek, jöttek az újabb és újabb meglepetésekkel.
Azt viszont kevesen tudják, hogy az amerikai űrprogram elképesztő lendületéhez nagymértékben hozzájárultak azok a német és osztrák szakemberek, akiket a második világháború után a „Paperclip művelet” keretében vittek át az Egyesült Államokba. Ezek a tudósok, akik korábban a náci Németország rakétaprogramján dolgoztak, most az amerikai technológia fejlődését szolgálták. Szakértelmük felbecsülhetetlen volt, és nélkülük sokkal nehezebb lett volna felvenni a kesztyűt a szovjetekkel szemben.
A következő nagy dobás 1961-ben jött, és megint a szovjeteké volt a dicsőség: Jurij Gagarin, egy egyszerű pilóta lett az első ember a világűrben! A Vosztok–1 fedélzetén 108 perc alatt kerülte meg a Földet, és amikor visszatért, az egész világ az ő „Poyehali!” (Indulás!) kiáltását ismételgette.
Amerika persze ismét hátrányban érezte magát, de John F. Kennedy elnök nem habozott. Ekkor tűzte ki a hihetetlenül merész célt: még az évtized vége előtt amerikai ember lép a Holdra, és biztonságosan vissza is tér a Földre.
A Hold lett az új cél. Az amerikaiak Apollo-programja és a szovjetek Luna, majd Szojuz programjai egymás sarkában loholtak. Minden újabb sikerrel, minden rekorddal üzenni akartak a másiknak: „Mi vagyunk a jobbak! Mi vagyunk a jövő!” Az USA a Mercury projekttel kezdte, majd a Gemini Programmal folytatta, ahol már kétfős legénységet küldtek az űrbe, és olyan létfontosságú manővereket gyakoroltak, mint az űrséta vagy az űrhajók dokkolása. Lépésről lépésre építették a tudást és a technológiát a nagy célhoz.
És eljött az idő az Apollo-programra, ami az egész űrverseny csúcspontja volt. Itt már nem „csak” az űrutazásról volt szó, hanem arról, hogy az ember egy másik égitestre lépjen!
Hatalmas erőfeszítés, emberfeletti munka és rengeteg áldozat árán az Egyesült Államoknak sikerült a lehetetlen: 1969. július 20-án Neil Armstrong lett az első ember, aki a Hold felszínére lépett. „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta Armstrong, és ezzel Amerika végre visszavágott. A tévé képernyőjén keresztül az egész világ részese lehetett ennek a történelmi pillanatnak.
A szovjeteknek viszont nem sikerült embert küldeniük a Holdra, technikai kudarcok és a szigorú titkolózás miatt lemaradtak. Az űrverseny ezzel a presztízs szempontjából amerikai győzelemmel zárult.
De az űrverseny nem csak a Holdról szólt. Volt itt minden: az első űrséta (Alekszej Leonov, 1968. március 18, Voszhod-2), az első nő az űrben (Valentyina Tyereskova, 1963. június 16, Vosztok-6), az első többfős személyzet (1964: Vlagyimir Komarov, Konsztantyin Feoktyisztov, Borisz Jegorov a Voszhod-1 fedélzetén), sőt, az első űrállomás is szovjet kézbe került (Szaljut-1, 1971).
A szovjet programokat szigorú titoktartás övezte. A kudarcokat elhallgatták, a sikereket felnagyították, mintha mi sem történt volna. Amerikában viszont minden lépést élőben közvetített a tévé, így a sikerek mellett a kudarcok is a világ szeme előtt zajlottak. Az űrverseny nemcsak tudományos, hanem hatalmas propagandaharc is volt: minden siker egyben politikai üzenet is lett.
Szerencsére a hetvenes évek közepére a feszültség enyhülni kezdett. Az űrverseny végső aktusa 1975-ben jött el, amikor az amerikai Apollo és a szovjet Szojuz űrhajók a világűrben dokkoltak, a két ország űrhajósai pedig kezet ráztak egymással az űrben! Ez volt az első közös nemzetközi űrmisszió, ami egy korszak végét jelentette. Megmutatta, hogy a rivalizálás mellett az együttműködés is lehetséges, még az űrben is.
A szovjet–amerikai űrverseny nemcsak arról szólt, ki jut előbb a Holdra. Olyan technológiák, tudományos eredmények és emberi történetek születtek, amelyek ma is hatással vannak ránk. Az űrverseny lendítette előre a számítástechnikát, a műholdas kommunikációt, sőt, a mindennapi életünkben is érezzük a hatását.
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.