Elio: A Pixar űrlényekkel tanít meg minket arra, milyen is embernek lenni – Kritika

Majdnem napra pontosan két év után ismét egy új szerzeménnyel jelentkezik be a filmszínházakba a stúdió, mely megannyi, kedves emléket idéző animációs mesével ajándékozott már meg bennünket korábban. A legutóbb a többségében pozitív visszajelzésekben részesülő Elemivel előrukkoló Pixar ezúttal az elemek által uralt világ helyett a végtelen világűr felé irányítja teleszkópját, azt kutatva, valóban egyedül vagyunk-e. Ami biztos, az Eliónal nehezebb sorsú filmet keveset tudnánk felsorolni. A projektet az eredeti rendezője, Adrian Molina félkész állapotban hagyta ott, a premiert pedig a hollywoodi sztrájkok is csak tovább hátráltatták. Bár a produkcióból nem mindig tűnt úgy, hogy lesz bármi is, az Elio mégis létrejött, és ezzel mi, nézők jártunk a legjobban, mert nem kis veszteséget jelentett volna, ha egy ilyen kiváló munka a tervezőasztalon marad.

Elio barátot keres

A Toy Story 30. születésnapjának évében, a Pixartól megszokott módon ismét egy olyan sztorit kapunk, ami egy váratlanul szövődő, ám annál mélyebb barátságról szól. A történet főhőse Elio Solis, a szüleit mindössze tizenegy évesen elveszítő kisfiú, akit nagynénje, Olga (Zoe Saldana) gondozására bíznak. Ám ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Apró főhősünk ugyanis egyáltalán nem könnyű eset. Nagyon zárkózott, nincsenek barátai, saját maga által kreált nyelven kommunikál, és élete legfőbb célja, hogy elvigyék az idegenek, mert úgy érzi, senki sem érti meg őt itt a Földön. Kívánsága teljesül is, és egyik pillanatról a másikra egy szemet gyönyörködtető, ismeretlen világban, illetve egy intergalaktikus kalamajka kellős közepén találja magát. Azonban Elio hiába kerül nyakig a slamasztikába, egy igazán nagy dologgal mégis itt, az otthonától nagyon-nagyon messze lesz gazdagabb: végre barátra lel.

Megint irány az űr

A Pixaron belül ugyancsak kétélű műfajnak számító zsánert hozott el megint a vászonra a stúdió. Míg a 2008-as WALL-E-t az animációsfilm-gyár egyik legjobb darabjaként, addig a három éve megjelent Toy Story-spinoffot, a Lightyeart az egyik legrosszabb Pixar-alkotásként szokták emlegetni. Így ugorhatunk neki az Eliónak, ami minőségben szerencsére sokkal inkább hajaz az előbbi műremekre. A magány, az elidegenedés és a kívülállóság érzése noha visszatérő motívum a filmművészetben, gyerekeknek szánt, animációs alkotásokban nem lehet elégszer felvetni ezt a témát, mert ebben a korban van rá talán a legnagyobb szükség. Az Elio pedig remekül közelíti meg ezt a topikot. A fő témaválasztás mellett a mű másik kimagasló erőssége a hihetetlenül gyönyörű látványvilág. Bár egy világűrben játszódó cselekmény meg is igényli, hogy káprázatos legyen vizuálisan a végeredmény, az animátorok alaposan kitettek magukért, az ő munkájuknak bizonyára használt a projekt többszöri kényszerszünete.

Mindenről is szólni szeretne

A pozitív értékek után viszont negatívumként sajnos meg kell említeni, hogy az Elio pont olyan csapongó módon mesél történetet, akárcsak a film célközönsége, azaz a 5-10 éves gyerekek. A mozi folyamatosan gyarapodó alkotótábora idővel egyre több saját ötletet és üzenetet igyekezett beleszuszakolni a bő másfél órás játékidőbe. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az olyan fontos területeket, mint a gyász, a generációk közötti szakadékok áthidalása, a karrier kontra család, az érzelemmentes maszkulinitás, a szülői léttel járó óriási felelősség vagy az iskolai szekálás éppen csak meg-megemlíti a mese, de egyikben sem tud kellően elmélyülni.

Végszó

Egy kicsit aggódhatunk az Elióért. Ugyan gyönyörű a látvány, ami miatt mindenképp megéri rááldozni egy mozijegy árát, és nem szabad várni vele addig, amíg felkerül Disney+-ra. Az igen szerény marketingnek köszönhetően azonban elképzelhető, hogy a Pixar eme újabb remekművét bedarálják a nyári nagy blockbusterek. Ámde a filmszínházak műsorlistáján kétségkívül fel kell kutatni a Lilo és Stitch, a Jurassic World: Újjászületés, az F1 vagy a 28 évvel később között megbújó Eliót is, mert a 150 milliós költségvetést valahogy vissza kell termelnie ennek a nem feltétlen Pixar-történeti mérföldkőnek számító, de minden porcikájában szívmelengető, szerethető és tanulságos mesének.