
A kínai valóság legtöbbünk számára továbbra is távoli, régi sztereotípiákból összerakott mozaik: kommunista múlt, hömpölygő tömeg, érthetetlen írásjelek. Aki azonban valóban ellátogat oda, nagyon hamar rájön, hogy a mai Kína már egészen más történet – modern, villogó, mégis mélyen tradicionális világ, amely egyszerre döbbenti meg és húzza magához az embert. Ismerd meg te is Kína legszebb helyeit egy magyar szemével!

Gerő Balázs először családlátogatásra utazott ki a feleségével, ám hamar kiderült, hogy sokkal többet kapott egy sima útnál: digitális csendet, kulturális sokkokat és olyan élményeket, amelyek alapjaiban rendezték át a fejében Kínát. Az alábbi interjúban erről mesél – őszintén és mélyrehatóan.
2019-ben megismertem egy rendkívüli kínai lányt, aki azóta a feleségem lett. 2020-ban aztán jött a pandémia, ami minden utazási tervet felborított. Így végül csak 2024-ben, majd idén jutottunk el először Kínába, tulajdonképpen családlátogatásra, hogy Wendy szüleit és rokonait meglátogassuk. Ázsia amúgy is benne volt a bakancslistában – szerintem ez természetes minden olyan embernél, aki nyitott a világra és szereti az egzotikus kultúrákat –, de ez a személyes kötődés adta meg a végső lökést.

Hajnalban érkeztünk Pekingbe, és onnan szinte azonnal továbbrepültünk Csingtaóba, Wendy szülővárosába (ahol egyébként a pekingi olimpia vitorlás versenyeit rendezték). Az első benyomás, ami letaglózott, az a döbbenetes modernitás volt: minden letisztult, minden gördülékeny, az ügyintézés is sallangmentes. Aztán másnap, amikor először kiléptünk az utcára, olyan vibrálást éreztem, amiben volt valami életigenlő, valami nagyon friss – teljesen más világ, mint amit mi még a régi kommunista Kínáról képzelünk. Az utakon a legújabb autók, az üzletekben minden nagy márka ott van, hatalmas választék, magas minőség. A jelen nagyon modern, miközben a múlt iránti tisztelet ugyanúgy jelen van. Bár van internet, a nyugati világ lényegében ki van zárva: se Facebook, se Google, a Spotify pár napig működött, aztán az sem. És mivel nem tudok kínaiul, azon kaptam magam, hogy megszűnt körülöttem minden nyugati inger. Nem volt social media, nem volt telefonnyomkodás, nem volt televízió – csak én voltam és Kína. Ez egyfajta mély digitális detoxként ért, és olyan frissességet adott a fejemnek, amit talán harminc éve éreztem utoljára. Egész nap jöttünk, mentünk, beszélgettünk, és úgy éltem meg mindent, mintha kicsit újraindult volna az agyam.

Elsősorban Csingtaóban voltunk, de idén Pekingben is töltöttünk pár napot, és jártunk Yantaiban is. Csingtao „csak” közepes méretű városnak számít kínai viszonylatban, de azért 11 millió ember él ott – hatalmas területen. Pedig összesen közel egy hónapot töltöttem eddig a városban, mégis úgy érzem, a felét sem láttam. Hiába nagyobb, mint egész Magyarország népessége, mégsem érzed zsúfoltnak: nincs olyan dugó, mint Budapesten, és nem hömpölyög folyamatosan tömeg a járdákon sem. Zsúfoltságot egyetlen alkalommal tapasztaltam: tavaly épp október 1–8. között voltunk kint, ami a kínai „augusztus 20.” – az államalapítás napja, egyben a híres Arany Hét, amikor egész Kína szabadságra megy és egyszerre indul útnak. Na, akkor megmutatta magát, milyen az, amikor tényleg tömeg van: a metrón olyan szinten préselték be az embereket, ahogy azt a tokiói felvételeken szoktuk látni.

Ami leginkább megfogott, azok a régi buddhista templomok és pagodák. A város közepén állnak, mégis ahogy belépsz, olyan csönd fogad, ami szinte tapintható. Kint dübörög a nagyváros, bent pedig évszázadok nyugalma. A modern részek, a futurisztikus felhőkarcolók is lenyűgözők, de azokat inkább az amerikai városokkal társítom fejben. Engem a régi Kína világa sokkal jobban vonz. Nagyon izgalmasak voltak azok a skanzen-szerű városrészek is, ahol régi, több száz éves épületeket hoztak rendbe, és úgy járhatod végig őket, mintha visszamennél az időben. És Csingtao estébe fordulva él igazán: előkerülnek a kis utcai bódék, mindenhol sütnek, főznek, gőzölög valami. A skorpiótól és tücsöktől kezdve a csirkelábon át a tengeri herkentyűkig minden ott van – nem csoda, tengerparti város, a Sárga-tenger mellett.

Az egyik nap Wendy szüleinél ettünk, másnap étteremben, és ez így ment végig. Kínában az asztalon mindig mindenből van: csirke, marha, sertés, hal, tészta, rizs, gyümölcs – és mindenki mindenből vesz. Ugyanez az éttermekben is: nem egyetlen fogást rendelsz magadnak, hanem egy csomó mindent tesznek az asztal közepére, és abból vesz mindenki. Előtted egy tál rizs, ahhoz adagolsz. A levest pedig a végén fogyasztják, ami itt eleve szokatlan. Mivel tengeri ételekre allergiás vagyok, halat nem kóstoltam.
És volt még egy dolog, amit nem voltam hajlandó megkóstolni: a máodàn, a szőrös tojás. Ez ugye az a tojás, amit még embrióállapotban főznek meg vagy párolnak – tollkezdeményestül, mindenestül. Ezt kihagytam. A skorpiót vagy a tücsköt egyébként szívesen kipróbáltam volna, de az allergiám miatt nem mertem.
A night marketeken – az éjszakai piacokon – rengeteg ilyen van, Kelet-Ázsiában ez nagy divat. Az ízek is teljesen mások, mint itthon: nálunk a csípőset erős fűszerpaprika darálmánnyal oldják meg, ami például halászléhez tökéletes, de egy kínai ételhez nem. Ott minden alapanyag – például a koriander – az ottani földből jön.

Igen, kettőt kimondottan. Az egyik, hogy a sorban állás fogalma mintha hiányozna. Mintha be lennének oltva ellene. A másik a köpködés az utcán – számukra ez teljesen természetes, nekem viszont elég szembetűnő volt. Egyébként nagyon barátságosak, nem túl közvetlenek, nem kezdeményeznek ismerkedést, de ha kérdezel valamit, azonnal segítenek. Nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Ami még egészen más, hogy szinte nincs készpénz, de még bankkártya sem – minden applikációval működik. Elvileg elfogadják a készpénzt, csak lehet, hogy nem tudnak visszaadni. Wendy például vett egy telefont az apukájának, ami 99 jüanra végződött. Adott egy kerek összeget, de nem tudtak egy jüant visszaadni, ezért simán átutalták neki. És ami tényleg szürreális: a hajléktalanok előtt nem kalap van, hanem QR-kód. Ugyanez az utcazenészeknél. Mindent így fizetsz.

Nem jellemző. Az idősebbek egyáltalán nem, a harmincasok közül nagyon kevesen, a 18–20 évesek között azért már akad néhány. De még a reptéren sem feltétlenül. Ha nincs veled valaki, aki beszél kínaiul, akkor nagyon nehéz boldogulni. Sok helyen jártam már egyedül, de Kína lenne az első, ahová nem indulnék el magam, nyelvtudás nélkül. Hiába beszélsz angolul vagy németül, nem mész vele semmire. Ráadásul latin betűs feliratok sincsenek sehol, ahogy a számunkra megszokott internet sem, így még a tájékozódás sem egyszerű. Még a metrózás is kihívás lehet, ha nincs melletted valaki, aki segít.

Talán éppen ez: legyen velük valaki, aki beszél kínaiul. Ezzel nemcsak a nehézségeket kerülöd el, de az élményt is sokkal teljesebben tudod átélni. Én Wendy segítségével tényleg úgy éltem meg az egészet, mint egy gyerek: rácsodálkozva, zavartalanul, mindenféle stressz nélkül.
Ismerd meg a videóból a kínai Csingtao város német múltját:
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:



Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.