„Ott gyógyítok, ahol a sebész kése már kevés” – Exkluzív interjú azokról, akik a poklok mélyén élnek

Fischer Nóri harminc évesen döntött úgy, hogy hátat fordít a csillogó diplomáciai karriernek. A kényelmes irodát a Magdolna utca sötétebb bugyraira és a függőség világára cserélte. Ma már nem protokoll feladatokat lát el, hanem széttört sorsokat próbál összeilleszteni. Miért választja egy budai orvos család gyermeke a „földevést”?

Függőség és családi traumák

A legtöbben irigyelték volna érte: két diploma, sikeres karrier az államigazgatásban, nemzetközi kapcsolatok, rendezvényszervezés és államtitkári protokoll. Nóri mégis úgy érezte, valami végleg elpattant benne. 

– emlékszik vissza a váltásra, amit egy fájdalmas, útvesztőkkel teli keresés indított el. Végül a „Terápia” című sorozat és bátyja biztatása adta meg a végső lökést: 30 évesen, angol nyelvű pszichológia szakon ült vissza az iskolapadba.

A diszfunkcionális család útvesztőjében

Bár Nóri sebész szülők gyermekeként, látszólagos jólétben nőtt fel, a márvány mögött náluk is ott voltak a repedések. 

 – vallja be őszintén. Ez a személyes érintettség tette őt hitelessé: nem könyvekből, hanem saját traumái és önismereti folyamata révén érti meg a klienseit. Úgy véli, a kiégést és az útkeresést belülről kell ismerni ahhoz, hogy valódi segítséget nyújtson.

Máté Gábor nyomdokain, a pokol mélyére szállt le

Nóri szakmai iránytűje a világhírű Máté Gábor traumatudatos megközelítése és a humanisztikus pszichológia atyja, Carl Rogers. Hisz abban, hogy a függőség ellentéte nem a józanság, hanem a kapcsolódás. Első szakmai „mélyvize” a ráckeresztúri tini rehab volt, ahol mentora szavait követve kezdett el „földet enni”, hogy felépítse szakmai identitását.

A Mésztelep árnyékában: amikor a család a legnagyobb ellenség

A munkája során olyan borzalmakkal szembesül, amiket egy átlag ember ép ésszel nehezen fog fel. Ott, a tini rehabon hallott először a tatabányai Mésztelep kilátástalanságáról. 

– meséli. Megrendítő volt számára az a 13 éves tini, aki a telepi nyomorból érkezett, ahol a drog nem választás, hanem alapzaj.

Nóri hangja elcsuklik, amikor a családon belüli abúzusról beszél: 

- Ez egy transzgenerációs örökség, egy minta, amit öntudatlanul követnek, mert sajnos nem láttak mást - meséli Nóri. 

Miért nem lehet mindenkin segíteni?

Szakmailag a legnehezebb teher az a felismerés, amikor a pszichológus már tehetetlen. Nóri elmagyarázza, hogy a hosszú távú szerhasználat – különösen a mai szintetikus drogok – olyan visszafordíthatatlan károkat okoznak az agyi struktúrában, és kognitív képességekben, amit sem terápiával, sem szeretettel nem lehet már befoltozni.

- Nincs az az intézményrendszer, ami egy teljesen szétesett, önellátásra képtelen, hallucinációkkal küzdő embert vissza tudna vezetni a társadalomba. Ez a legborzasztóbb realizáció: látni valakit, aki segítségért kiált, de már nincs hova visszahozni a lelkét - mondja a pszichológus.

A szeretet mint az utolsó bástya

Bár nem hívő családból jött, Nóri ma már naponta forgatja a Bibliát a misszióban, és hisz a sorsban. Szerinte a gyógyulás kulcsa a feltétel nélküli elfogadás és az empátia.

 – mondja. Bár a munkája során naponta látja a reményvesztettséget és a kilátástalanságot, Nóri hisz a változásban. Mert szerinte, amíg élünk, addig van lehetőségünk irányt mutatni egymásnak – még akkor is, ha néha csak az ártalomcsökkentés a cél.