Sztrókot kapott és lebénult az ünnepelt magyar színésznő - így van most

A darabunk rendezője akkor épp Diana Dobreva volt, aki bolgár származású, így nem beszél magyarul. Ha értette volna, mit mondok, azonnal feltűnik neki, hogy teljesen értelmetlenül beszélek. De nem derült ki, mert csak ő, én és egy kellékes voltunk ott, súgó vagy tolmács nélkül. A legrosszabb az egészben, hogy mindezek után még futni is elmentem. A futás után lefeküdtem aludni az öltözőben. Fáradtnak éreztem magam, de nem gondoltam komolyra

Fel akartam állni egy székről, de a lábam nem mozdult. Lebénultam, de csak pár másodpercre, aztán minden visszatért a régibe. Azt gondoltam, túlhajszoltam magam, hiszen rengeteget dolgoztam akkoriban. Az előadás közben azonban újra jelentkeztek a furcsa tünetek: nem jutott eszembe a szöveg, néha megakadtam a mondat közepén. A partnerem kisegített, de éreztem, hogy valami nem stimmel

A takarásban ért a sztrók. Mondtam az öltöztetőknek, hogy hívják a mentőt. A mentősök eleinte nem akartak bevinni, mert minden értékem normális volt. A vérnyomásom rendben volt, csak a pulzusom volt alacsony. Majdnem hazaküldtek, de ragaszkodtam, hogy menjünk be a kórházba. A mentőben lettem rosszul. Onnantól nem emlékszem semmire. Nem gondoltam sztrókra, hiszen azt hittem, az csak idősebbekkel történhet meg. Az aneurizmáról azt sem tudtam, hogy létezik

Az öcsémre és a férjemre emlékszem, ahogy bejöttek hozzám. A jobb oldalam teljesen lebénult. Eleinte nem fogtam fel, mi történt. Azt hittem, pár hét és újra a régi leszek. Csak lassan értettem meg, hogy ez már nem múlik el nyomtalanul. A sztrók az életem része lett

Nem aludtam, csak tornáztam. A célom az volt, hogy visszamenjek a színpadra. Hiszen ezért éltem, ezért tanultam és ezért dolgoztam egész életemben, ez volt az álmom.  Felidéztem akkoriban azt az időszakot, milyen kemény volt a Színművészeti Egyetem. Reggel nyolctól hajnalig bent voltunk, hétvégék nélkül. Egy fél évig nem mentem haza. De nem bántam, mert szerettem. A színház volt mindig is az életem. Úgy éreztem, ezek a küzdelmek nem érnek semmit sem, kezdhetem elölről. Az élet elvette tőlem a mozgás szabadságát, az életet, amiért küzdöttem. Mindent, újra kellett tanulnom járni. Még, hogy színészet? 

A sztrókomat sok minden előzte meg, jó is, rossz is. Rájöttem, hogy a színházon túl is van élet, rengeteg szépség, amire érdemes figyelni. Lazábban kezdtem venni mindent. A karantén alatt a férjemmel éltem, az volt életem legjobb és legrosszabb időszaka. Jó volt vele, de nem tudtam, mihez kezdek majd. A színészetet nem tudtam akkoriban folytatni, akkor még nem kaptam sztrókot. Azt gondolom, ott eltört bennem valami,  pánikbeteg lettem. Valószínűnek tartom, hogy ez vezethetett ide

Talán az is hozzátett, hogy a férjem pécsi származású és nagyon sokat kellett ingáznom a későbbiekben Budapest és Pécs között. Úgy éreztem, hogy választanom kell a munkám és a párkapcsolatom között

 Már nem vagyok ugyanaz, de nem is akarok az lenni.  Újra tanulok élni. Tudom, milyen törékeny az élet, és milyen szerencsés vagyok. Most, a sztrók után egy évvel, már hazaköltöztem Pécsre, felmondtam a színházban, és építjük a közös házunkat. Nem mondom, hogy egyszerű volt; azt éreztem, választanom kell a karrierem és a párkapcsolatom között, és az élet megkönnyítette a döntést. Teljesen más lettem a sztrókom óta: sokkal türelmesebb vagyok magammal és másokkal is, és rájöttem, hogy igazából nem számít semmi az életben, ami miatt érdemes lenne háttérbe szorítani magam. Nem akarok megfelelni senkinek – engedem, hogy olyan legyek, amilyen valójában vagyok