"Újra az arcomba csap egy hullám" - így érez az halálos epilepsziával küzdő ötéves Ábel anyukája!

A laktózérzékenység miatt minden este sír, ami kimeríti őt is, engem is, és a testvérét is. Most lesz öt éves, és hamarosan egy speciális iskolában kezdheti meg próbahetét Debrecenben. Ez számunkra teljesen ismeretlen terep, és őszintén szólva, nem tudom, mi vár ránk. Őszintén rettegek, nagyon félek az iskolakezdéstől. Persze, Ábelt nem kell ott hagyni, és csak két óra az egész, de a helyzet félelmetes számomra. Nem tudom, hogyan fog viselkedni, hogy milyen lesz az új környezet.

Nem tudom, mi ad erőt, vagy mibe kapaszkodjak. Minden nap próbálom magam valahogy összerakni, de az az igazság, hogy minden nap egyre nehezebb. Minél több idő telik el, annál több probléma merül fel. Érzem magamon, hogy teljesen elfáradtam. Fura ezt mondani, de időm egyszerűen nincs. Elhanyagolva érzem magam.

Ahogy telik az idő, egyre jobban félek, hogy milyen újabb dolgok jönnek még. Ha lecsendesednének a dolgok, az olyan nagy megkönnyebbülés lenne. Már nagyon várom ezt. Néha már azt sem tudom, jól csinálom-e, amit csinálok. 

Sokszor elvesztem a türelmemet, kiabálok is. Tudom, hogy nem kellene, de azt gondolom, hogy talán a mi utunk egy kicsit más. Nagyon régóta várjuk már a fényt az alagút végén. Még mindig csak tapogatózunk. Sokszor érzem azt, hogy ha vissza tudnám forgatni az időt, akkor sok mindent másképp csinálnék. Nem tudom, milyen lehet egy egészséges gyereket nevelni. Biztos, hogy könnyebb. Annyi mindent csinálhatnánk együtt. Hiányzik az életem. Úgy érzem, kiszakadtam egy körből, és most egy folyamatos áramlatban vagyok. Debrecenben, a panel nyolcadik emeletén élünk, két gyerekkel, két babakocsival. Még a parkba is nehéz lejutni.

Tudom, mindenkinek megvan a maga keresztje. Másnak más. De amikor beszélgetek más anyukákkal, és hallom, mikre panaszkodnak… olyan dolgokra, amik nálunk már nem is léteznek, akkor csak nézek. Hogy én ezt már meg sem érezném. Az biztos, hogy amikor még nem volt gyerekem, annyi mindent meg tudtam csinálni. Most meg úgy érzem magam, mintha ezer karom lenne, és még az sem elég. Nem gondoltam volna, hogy egy anyának ennyi feladata van. De azt is tudom: talán sokkal erősebb lehetek, mint ahogy én azt gondolom.