„Nem volt mire fogni, csak magamban kereshettem a megoldást” - Gábor 28 évesen sztrókot kapott, erre tanította meg őt!

Orvosilag nem találtak magyarázatot arra, miért kaptam sztrókot. Ez szerencse, mert nem tudtam mire fogni. Amikor nincs többé kire vagy mire mutogatni, az embernek csak egyetlen hely marad, ahol választ kereshet: önmagában.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, sípolt a fülem, miközben az autót vezettem. Félreálltam, de már nem tudtam visszaszállni a kocsiba. Budapestig többször is hánytam, azonban kívülről nem tűntem betegnek, inkább úgy néztem ki, mint egy részeg egyetemista öltönyben, egy jó buli után. Pedig nagy baj volt, így utaztunk Budapestig bőven túl a sztrók klasszikus, háromórás aranyidején.

Hamar felépültem, a taekwondo rengeteget segített. Én voltam az a „hülyegyerek”, aki a folyosón gyakorolta a harcművész mozdulatokat. Büszkén meséltem, az orvosnak, hogy már milyen jól tornázom, de figyelmeztetett, ezzel újabb agyvérzést kockáztatok, mert túlhajtom magam. Így kellett megtanulnom, hogy álljak meg, tiszteljem a testem, alázattal és lágyan áljak az élethez, nem mindig a maximum a jó. Kemény fejű voltam, ezért a sztrók volt az a „fal”, amit be kellett ütköznöm, hogy megálljak. A legnagyobb munka csak ezután kezdődött, legbelül.

A sztrók után értettem meg, hogy túlságosan görcsösen éltem az életem, nem voltam a helyemen. A lelkem valahol más irányba vágyott. Bár kívülről nagyon tudatos életet éltem, egészségesen étkeztem, nem ittam, nem drogoztam. Mégis görcsösen próbáltam elérni a céljaimat. Voltak olyan napok, amikor többet edzettem és dolgoztam, mint amennyit aludtam. Az önmagamhoz való szélsőséges hozzáállás vezetett oda, hogy megbetegettem.

Hiszek benne, hogy vannak olyan lelki folyamatok amik terelnek minket valamerre, nekem nem a kutató munka volt az utam, illetve nem is az a párkapcsolat amiben voltam. Az emberi kapcsolatokban sem voltam a helyemen. Nem voltam teljesen rossz úton, de nem volt az igazi, sokan egyébként le tunak élni így egy életet, szürkén.  Én viszont kaptam úgymond egy sztrókot, azaz megcsináltam magamnak pontosabban. Persze lehet gondolkodni azon, hogy azért történnek-e a dolgok, hogy változzunk vagy pedig azért változunk mert történnek a dolgok velünk. De ha már ez megtörtént akkor felhasználhatom, hogy jobban éljek. 

Két évbe telt, mire lelkileg helyreraktam magam. Volt, hogy féltem elaludni, azt álmodtam, hogy megint sztrókot kapok, féltem a visszaeséstől. Úgy éreztem magam mint aki lezuhant a szakadékba, összetörte a csontjait, ott sötét van és fentről kiabálnak neki, hogy itt vár az élet. Nem értették nekem milyen, hogy is érthették volna amikor nem voltak benne, meg én sem értettem magam, belső munka volt, hogy megtudjam hogyan jutottam ide merre tovább.

Nem emlékszem az ápoló nevére vagy elérhetőségére, de egy nagyon fontos üzenetet kaptam tőle. Az EKG-vizsgálatra kerekesszékben vittek, és az ápoló egy hatalmas, Hulkra emlékeztető, kigyúrt férfi volt. Megkérdezte, milyen küzdősportot űzök, mióta, majd csak annyit mondott: „Tiszteletem.” Ez annyira ledöbbentett, hogy lehet, hogy valaki ilyen állapotban tisztel? Nem az vagyok, ami velem történt? Rájöttem, hogy engem betegen is lehet tisztelni, még akkor is, amikor hányótál van előttem. Ez csak egy állapot, nem a lényem. A mozgásom nem határoz meg; teljes ember vagyok, akárhogy is vagyok, létezem és ez az ami számít.

Lord története  is nagyon fontos számomra, ő lett a legnagyobb tanítóm. Lord egy kóbor kutya akit megmentettem, de évekkel később, amikor újra találkoztunk, már nem ismert fel. Ez megtanított arra, hogy ne ragadjak le a múlt fájdalmán, hanem lépjek tovább, és használjam fel.