"Engem ne ássanak el, ne sirassanak!" - Sztrókot kapott és lebénult a magyar sztárzenekar énekese

PUBLIKÁLÁS: 2025. augusztus 09. 18:00 / FRISSÍTÉS: 2025. augusztus 09. 20:07

Tóth Attila, a Pokolgép egykori frontembere és a Madách Színház ünnepelt színésze 48 évesen kapott sztrókot. Teljesen lebénult, de nem adta fel. Most a Borsnak őszintén mesélt küzdelmeiről és arról, hogyan küzdötte vissza magát a színpadra a sztrók után, szó szerint a semmiből!

Tóth Attila, a hazai rockélet egyik legmarkánsabb hangja, a Pokolgép egykori frontembere és a Madách Színházban futó Jézus Krisztus Szupersztár főszereplője. Egy ikon, aki hosszú évtizedekig a színpad energiájából táplálkozott. Azonban 48 évesen, egyetlen pillanat alatt zuhant össze mindaz, amit addig felépített; sztrókot kapott. Az élete azon az estén gyökeresen megváltozott.

"A sztrók nekem igazából egy fejre koppintás volt"

Attila otthon, magatehetetlenül feküdt nyolc órán át, eszméletlen állapotban, míg felesége haza nem ért. Jobb oldala teljesen lebénult, teste nem engedelmeskedett. Nem titkolta, hogy nála a sztrók egyáltalán nem érkezett váratlanul: a magas vérnyomás, a rengeteg stressz és a szteroidok együttes hatása teremtette meg a baj alapját. Attila elmondása szerint mindig is olyan életet élt, amelyből sejteni lehetett, hogy egyszer valamilyen betegség érheti. Most nyíltan beszél erről, hogy mások tanulhassanak a történetéből.

A Pokolgép frontembereként egy rendkívül stresszes időszakon mentem keresztül, de valójában az egész életemet végigkísérte a folyamatos feszültség. A koncertek és a gyakori viták csak tovább növelték ezt a terhelést. Emellett rengeteg szteroidot szedtem, amelyek jelentősen megemelték a vérnyomásomat. Végül éppen ez volt az oka annak, ami a sztrókhoz vezetett

- meséli Attila a kezdetekről.

„Tegnap 400 ember állva tapsolt, másnap a mosdóba sem tudtam kimenni egyedül!"

Ez a kettősség, borzasztóan fájdalmas élmény volt. Nem elég, hogy a sztrók megtörtént, de utána elképesztően megalázó, hogy nem tud az ember a mosdóba sem elmenni. Különösen, a kiszolgáltatottság érzését viseltem nehezen. Az akaratom elengedhetetlen volt a felépülésemhez. Azt mondtam magamnak: „A francba, akkor is meggyógyulok! Engem ne ássanak el, ne sirassanak!” Bár soha nem tartottam magam sztárnak, a kép, amit magamról kialakítottam, nem egyeztethető össze a kerekesszékes élettel. Ez az egész felépülés egy újabb munka volt, amit el kellett végezni, nem feladni, hanem küzdeni és visszatérni az életbe. Amikor mindenki már lefeküdt aludni, én még tornáztam. Akarni kell a gyógyulást és én nagyon akartam. Csak így megy

- teszi hozzá Attila.

Attila nem tudott járni, beszélni, énekelni, mindent a nulláról kellett felépítenie újra, 48 évesen. Bár a mozgásért felelős agysejtek egy része elhalt, a rehabilitáció során az egészséges sejtek átvették ezeknek a funkcióknak az ellátását. Ez hosszú és nehéz folyamat volt, amely folyamatos mozgást és gyakorlást igényelt. Attila elmesélte, hogy Budakeszin, ahol kezelték, szerencsére nagyon jó körülmények között volt.

Hogy újra megtanuljak járni, egy rendkívül szerető családra volt szükségem. A feleségem, aki világbajnok táncos, minden egyes nap bejött hozzám a kórházba, és ott is aludt velem. Az ő lelki támogatása felbecsülhetetlen volt számomra. Emellett a fiam is meglátogatott, megsimogatta a hátam. A közönség is írt. Olyan lelki támogatást kaptam, éreztem, hogy szeretnek, olyan erőt adott ez a szeretet, hihetetlen volt!

- mondja Attila a rehabilitáció idejéről.

Elmondása szerint a sztrók mély emberi változást hozott az életébe. Életmódja radikálisan megváltozott. Attila 'hálás' azért, hogy „csak” egy sztrók érte, amely ugyan komoly próbatétel volt, de nem vett el tőle mindent.

"Nagyon, nagyon a padlón voltam."

Emberileg sokat változtam. A koncertek után már nem iszom feleseket, legfeljebb néha egy pohár pezsgőt. Teljesen eltávolodtam attól a dohányos, drogos művészélettől, amelyben évekkel ezelőtt még benne voltam. Azért beszélek róla, hogy mások tanuljanak a hibáimból. Régebben sokkal feszültebb voltam, könnyen felkaptam a vizet, ha valaki elém vágott. Most viszont inkább hagyom, hogy előre menjenek, nyitottabbá váltam. Régen nagyon zárkózott voltam, ma sokkal többet kommunikálok, és úgy érzem, kedvesebb ember lettem. Remélem, ezt mások is így látják

- meséli Attila.

Azok a szerepek, amelyeket játszottam, óriási segítséget jelentettek a felépülésemben. Például a „Nyomorultak” főszereplője mélyen a padlón van, és mégis fel kell állnia, ez számomra is szimbolikus volt, egyfajta erőt adó párhuzam. Akkoriban még húztam az előadás végén a lábamat, amit a felvételen meg is mosolyogtam. De ma már 99-100%-osnak mondanám a felépülést

- folytatja Attila, aki hozzáteszi:

Amikor a „Jézus Krisztus Szupersztár” előadásában keresztre feszítenek, és a színházban síri csend ül, azon gondolkodom magamban: „Úristen, hogyan jutottam el onnan, hogy majdnem meghaltam, idáig, hogy most itt vagyok, és előadok?” Nem vagyok hívő, és nem lettem az, de valami mélyen megváltozott bennem. Talán közelebb kerültem Istenhez, vagy inkább elkezdtem hinni, nagyon erősen, magamban. Boldog vagyok, boldog a feleségemmel, a közönséggel, azokkal az emberekkel, akik felemeltek, amikor a legmélyebben voltam

- zárja gondolatait Tóth Attila.