Lukács Sándor: Legalább megúszom a jópofiskodó puszilkodásokat!

Szinte napra pontosan két hete léphetett utoljára a nagyérdemű elé az ünnepelt színész. November 2-án a Rózsavölgyi Szalonban A Két pápa című előadás után Jordán Tamással zsebelték be a közönség szűnni nem akaró vastapsát.

– Én vagyok Ferenc pápa, Tamás pedig Benedek, aki annak idején lemondott a tisztéről – meséli Lukács Sándor. – Szeptemberben volt a bemutató, de számom­ra olyan, mintha tegnap lett volna. Ko­molyan mondom, az előadások előtt, mint egy pályakezdő, úgy izgulok, mert ezt a darabot csak hiba nélkül, a legmagasabb hőfokon lehet játszani. Mi úgy is játsszuk!

Ám most, hogy a világjárvány felerősödése miatt a Vígszínház és a Pesti Színház is bezárta kapuit, az előadások elmaradnak. Lukács Sándor sem léphet színpadra, pedig ahogy mondta, bőven akadna játszani valója a körúti és a Váci utcai teátrumban egyaránt.

– Sajnos most csak magamban mondhatom a Honderű, a II. Richárd, a Játék a kastélyban – az egyik kedvenc szerepem Almády, a színész –, az Audiencia vagy éppen Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéből készült monodráma szövegét. Utóbbiban egyébként bő másfél órát beszélek végig a Víg Házi Színpadán. De most ez van, ahogy pestiesen mondani szokás, ezt kell szeretni! – teszi hozzá.

Ám azért, mert nem lép színpadra, még cseppet sem unatkozik. 1985-ben, Szökés címmel jelent meg első verseskötete, és azóta szép sorjában, immár a nyolcadik, a Földi szokásaid is olvasható. S már íródik a következő.

Azt mondják, hogy a hosszú házasság titka a kevés együttlét. Hát bizony, megette a fene, ha ez tényleg így volna. Mi boldogok vagyunk a feleségemmel, hogy minden percet együtt tölthetünk. Annak meg még jobban örülünk, hogy a kisunokánk, Leó úgy cseperedik, alig hiszünk a szemünknek – mondja nevetve. – Szerencsés embernek tartom magam, szinte mindennap láthatom, mivel közel lakunk egymáshoz, és bevallom, nyolc hónaposan már az ujjai köré csavar a nézésével, a kacagását hallva pedig egyenesen a mennyek országában érzem magam.

Lukács, mert azért mégiscsak színész­ből van, már várja a nagy belépőt, amikor újra közönség elé állhat.

– Mennék már, persze. De egyelőre örülök, hogy eddig megúsztam, megúsztuk a fertőzést – vallja be teljes komolysággal. – Nem tudom, mit hoz a jövő, azzal viszont tisztában vagyok, ha véget érnek a megpróbáltatások, más emberek leszünk. Másként élünk majd. Remélem, elgondolkodunk azon, miért is büntetett minket a sors a járvánnyal. És még valami, elmaradnak a fölösleges, csak a látszat miatti, jópofiskodó puszilkodások. Hála istennek!