Zokogva vallotta meg Dobó Ági a kisfiáról: "gyászt, szomorúságot, búcsút, rettenetesen nehéz elengedést éreztem"
Dobó Ági nem tudja, hogy fogja ezt feldolgozni.
Bizony immáron hivatalosan is beköszöntött a szeptember, ami egyet jelent az iskolakezdéssel. Egy új tanév kezdete, megannyi új lehetőség, álmok és remények. Sok gyerek örül annak, hogy ismét a barátaival lehet, de azért egyik iskolás sem örül annak, hogy ismét korán kell kelni, tanulni kell, dolgozatokat kell írni, felelésre kell készülni stb. Nem úgy a kicsik! Az ideig elsősök - mint minden évben - epekedve várták már, hogy végre ők is nagyok legyek, hogy végre ők is komoly, írni, olvasni tudó iskolások legyenek. Dobó Ági kisfia is ezt élte át.
Dobó Ági szívszorító sorokat osztott meg közösségi felületén. Olyan érzésekről írt, amelyeket minden anya átélt vagy át fog élni. Kisfia ugyanis tegnap először járt az iskolában tanulóként. Az idő múlása azonban szomorú érzéseket váltott ki a gyönyörű édesanyából:
- ...alig vártam, hogy becsapjam magam mögött a kocsiajtót, beérjek az üres, csendes házba, és kiengedhessem azt a torkomat keservesen fojtó szorítást, ami már annyira gyötört az elmúlt 2 órában, hogy azt hittem az iskola udvarán, az évnyitó közben, hogy menten elájulok. Napszemüveget vettem fel, ami mögött csak finom könnyeket engedtem meg magamnak, hiszen "mindenki tartja magát", na meg "ez az élet rendje", és amúgyis, "minek itt érzelgősködni"...
Hiszen néhány nappal ezelőtt, üvöltő torokkal, a nyáriszünettől kimerült idegrendszeremmel tagadhatatlanul vágytam már ezt a napot. De valahol mégsem.
Becsaptam magam mögött az ajtót, és végre kiszakadhatott belőlem a zokogás. Úgy sírtam legalább fél órán át, mintha nem lenne holnap. Ami igazából nem is lesz. Óvodás, pici gyermekemmel már biztosan nem, hiszen ma Ő is a felnőtté válás újabb mérföldkövéhez érkezett. Iskolapadba ült, hamarosan írni, és olvasni fog tudni.
Pandi sem ment vele. Az első hely, nagy esemény, fordulópont a kis életében, ahová nem tartott vele a "legjobb barátja". A kis Panda biztonságos ölelése helyett ma egy idegen helyen, több tucat ismeretlen gyermek között előttem sétálva iskolatáskát cipelt, benne kulacsot, tolltartót, és az első tízórait, amit neki készítettem. Vajon tudni fogja, hogy nem veheti elő akármikor, amikor éhes, szomjas? Még cipőtfűzni is csak most tanul... próbáltam minden lehetséges helyzetre felkészíteni még indulás előtt, de rá kellett jönnöm, hogy volt közel 7 évem a "felkészítésre". Azt mondta a Barátnőm, figyeld meg az érzéseidet. Megfigyeltem.
Bizonytalanságot éreztem, azt, hogy valamit biztosan kihagytam, elfelejtettem, nem csináltam jól, nem készítettem fel eléggé, vagy elég jól. Aztán gyászt, szomorúságot, búcsút, rettenetesen nehéz elengedést éreztem, hogy többé nincs kicsi, ovisunk, akinek létezéséhez feltétlenül elengedhetetlenek vagyunk.
Mert már pontosan tudom a bátyja révén mit hoz az általánosságban ismert és várt dolgokon túl az iskola. Önállóságot, függetlenedést. De nem csak ezeknek a kicsi gyermekeknek, nekünk, nekem is...
